A légy és a méh

A légy most is lustálkodva
hűsölt az ablaküvegen.
Unalmában azt se tudta
hogy most épp mitévő legyen.

Kint még égető fuvallat
járt minden kedveltebb helyen.
Nem óhajtotta, hogy az ő
potrohája melegedjen.

A pihengető emberek
fülébe folyton zümmögött.
Míg nem egy ajtónyitással
mégis kívülre lökődött.

A közeli kis ligetbe
az árnyas fa kecsegtette.
Egy gyengécske légáramlat
hamar oda is terelte.

Ott fürge méhecskék hada
járta a virágszirmokat.
Ők szorgalmasan dolgoztak
az izzón tűző nap alatt.

– Minek ez a nagy buzgalom?
Aszattá égtek a napon!
– szólt hozzájuk gúnyolódva,
mint akinek van raktára.

– Most van a munka ideje,
kell az élelem télire.
Segítünk az embereknek,
hogy ők is segítkezzenek.

– Ugyan már, kit érdekelnek?
Porozza be, ha neki kell!
Engem ugyan nem kergetnek,
elég bírni a meleget.

Én is megvagyok nélkülük,
inkább hűvösbe repülök.
Az ajtót zárva találta,
kis nyílás se maradt rajta.

Hetekig is próbálkozott,
de mindig csak rosszkor ugrott.
Nem hiányzott senkinek se
a légy zümmögő éneke.

A méhek szépen, jóllakottan,
éltek a megrakott kaptárban.
Lett is ennivaló télire,
mindenkinek jutott belőle.

A légy még meg is fagyhatott,
ha valamerre nem talált
egyedül nyitott ablakot,
ami mögé behúzódott.