Zu a kis sárkány kalandjai

Az Üveghegyen is túl, a vulkánhoz közel éltek, ott, ahová már senki emberfia nem merészkedett. Ott volt a sárkányok birodalma. Békében, hol kicsit harcban voltak egymással a területféltés miatt.

Itt született egy kis sárkány, Zu. Kitűnt sárkánytársai közül: fehér volt, és az egyik szeme kék, mint az ég, a másik szeme pedig olyan piros, mint a tűz. Szülei nagyon szerették, óvták mindentől.

Ezzel szemben Zu kereste a vele egykorú társai társaságát, de folyton elzavarták, kivéve Dracót, a kis fekete sárkányt. Dracónak hiányzott az egyik szárnya. Kiközösítették a kinézete miatt. Ezért Zu, a kis sárkány, nagyon magányosnak érezte magát.

Odaült a hegy széléhez, a csillagos eget figyelte, és elképzelte, hogy hős sárkány lesz, legyőzhetetlen. Egyik éjszaka arra gondolt, hogy felkerekedik, és elmegy világot látni. Félve, de izgatottan indult útnak, osonva, lopakodva, hogy fel ne ébredjenek a sárkányok, és persze a szülei sem.

Draco ezt észrevette, kissé álmosan megkérdezte:
– Zu, hová mész ilyen késő este egyedül?

– Világot látni! – mondta Zu kicsit megijedve.

– Veled tarthatok? – kérdezte Draco. – Veszélyes egyedül.

– Velem jöhetsz! – mondta Zu határozottan.

Elindultak a hosszú útra, ketten a sötét éjszakában. Mivel még nem tudtak igazán repülni, csak bandukoltak lefelé a hegyről. Ahogy mentek mendegéltek, egyre távolodtak otthonuktól, mígnem egy erdő széléhez értek. Az erdő zaja félelmetesnek hangzott. Baglyok huhogtak, farkasok vonyítottak a ködös fák rejtekében.

Kicsit félve, de bementek, mert a kíváncsiság hajtotta őket. Minden rezdüléstől, ág-reccsenéstől a talpuk alatt egymásba kapaszkodtak. Zu arra gondolt: hiszen mi sárkányok vagyunk, nincs mitől félnünk.

Ahogy egyre beljebb mentek az erdőben, dallamos, lágy hangra lettek figyelmesek:
– Gyertek, gyertek, szabadítsatok ki innen! – szólt a kedves, csalogató hang.

– Zu, ne menj! Lehet, hogy csapda – mondta Draco figyelmeztetve.

– Hiszen sárkány vagyok, nincs mitől félnem – felelte bátran.

Mentek tovább, mert Draco is követte. Egy hatalmas vízeséshez értek, amely belefolyt egy óriási tóba. Nem láttak senkit, de a lágy, hívogató hang csak egyre jobban csalogatta őket.

Ez a tó varázstó volt. Aki megmártózott benne, csodálatos lénnyé változhatott. De a tóban élő szirének feladat elé állították a betolakodókat.

Zu nagyon szeretett volna szép, erős sárkány lenni. Közelebb lépett a tóhoz, egyre csak közeledett. Meglátta magát a víz tükrében, és azt hitte, káprázik a szeme. Egy hatalmas, erős sárkányt látott.

– Draco, ezt nézd! – mondta boldogan. – Gyere ide, ne félj!

Draco közelebb merészkedett. Ő is a víz tükrében egy erős, hatalmas fekete sárkányt látott, akinek mindkét szárnya megvolt.

Már mentek volna beljebb a vízben, amikor egyszerre csak egy kapálózó lányt láttak.
– Segítség! Segítség! Mentsen ki valaki! – jajveszékelt a lány.

Zunak több se kellett, segítségére sietett. Kiemelte a lányt, kivitte a partra. Látta, hogy megsebesült, vérzett a lába.

Draco és Zu még nem is tudták, hogy ők különleges sárkányok, varázserejük van. Zu tanakodott magában, mit csináljanak a vérző sebbel. Hirtelen fényleni kezdtek a fehér és a fekete sárkány pikkelyei. Káprázatos fény tört ki a bőrükből. Zu és Draco közösen a mancsukat a lány lábára tették, és meggyógyították a sebet. Csodák csodájára a lány lába nem vérzett tovább.

A lány megköszönte a segítséget:
– Bármit kérhettek tőlem, teljesítem.

– Igazán bármit kérhetünk? – kérdezte kíváncsian Zu és Draco.

– Igen, bármit – felelte a lány.

– Azt kívánjuk, hogy legyünk erős, nagy sárkányok, és szeressenek a sárkánytársaink. Ne közösítsenek ki minket – felelte Zu.

A lány visszament a vízbe, és ahogy haladt benne, gyönyörű szirénné változott.
– Gyertek csak, gyertek, ne féljetek!

Zu és Draco felbátorodva bementek a vízbe, egyre beljebb és beljebb, míg már csak a fejük látszott ki.
– A fejeteket is merítsétek a víz alá – mondta kedvesen a szirén.

Úgy is tettek. Egy hatalmas fényörvény kerekedett körülöttük. Kis idő múlva lassan, nagyon lassan emelkedtek ki a vízből. Pikkelyeik varázslatosan szikráztak, óriási sárkányok álltak a tóban.

Dracónak mindkét szárnya megvolt. Suhintott velük a levegőben. Zu is hatalmas lett. Kimentek a vízből, búcsút intettek a szirénnek, és hazafelé indultak.

Senki nem bántotta őket többé, mert nagy és erős sárkányokká váltak. Már repülni is tudtak, hazarepültek. Amikor meglátták, milyen óriásiak és erősek, mindenki barátkozni kezdett velük.

Zu és Draco örökre barátok maradtak, mindig kiálltak egymásért. Boldogan éltek, míg világ a világ.

Vége.