"Isá, pour és homou vagymuk", avagy mi van a szatyorban?

Pista sógor soha életében nem gondolta volna, hogy egyszer majd sógornője lábai között fog utazni. Ezt a kiváltságot, ha annak nevezhetjük egyáltalán, nem életében, hanem halálában kapta meg. Földi létében nem igazán vágyott társaságra, inkább a kocsmák „népét” érezte szűk családjának, nem választott magának arát. Anyja is úgy gondolta, hogy jó helyen van a fiacskája a szoknyája mellett, így özvegységében van, aki oltalmazza és elvégzi a férfimunkát a porta körül. Egy jó darabig hiányzott Pistának az asszonynép közelsége, de amikor átfordult az ötvenedik évén, megbarátkozott a gondolattal, hogy már nem alapít családot, hiszen kifutott az időből. Tiszta ruha és meleg étel mindig volt az asztalán, a pénzét meg arra költhette, amire akarta, de többnyire leginkább csak az alkoholra akarta. Anyja sokáig élt szerencséjére, betöltötte a nyolcvankettedik évét, amikor itt hagyta ezt az árnyékvilágot.

A Nap még erősen próbálkozott szeptember végén, hogy jókedvre derítse a szorgos asszonyokat a szántóföldön, ahol tucatnyian ülték körbe a megfelezett hatalmas sárga tököket, melyek egy nagy halomba voltak összerakva. Kezükön gumikesztyűt viseltek, hogy ne szívja ki a tökök lucskos belseje a tenyerüket, amikor kikaparják a zöldre érett héj nélküli tökmagokat, amiből az idősödő férfiaknak tökmagolajat készítenek majd a feldolgozók. Többnyire családtagok voltak a munkában segédkezők, de volt köztük szomszéd és napszámos is. A harmat felszáradása után kezdtek dolgozni, és napnyugtáig abba sem hagyták. Sietni kellett a munkával, mert bármikor megállíthatta őket az esős idő érkezése. Hosszúak voltak a napok, de igyekeztek kellemesen eltölteni őket. Akadt mindenkinek egy-egy vidám vagy éppen szomorú története az életéből, amit megosztottak egymással. Estefelé a legegyszerűbb parasztasszony, Rozi néne kezdett bele saját sztorijába, amit aznap már senki sem tudott űberelni. Elmesélte kalandos történetét a sógorával, ami, ha jól belegondolunk, akár morbidnak is tekinthető. A dolgos munkáskezek a történet hallatán megálltak, és az asszonyok hanyatt-homlok dőlve kacagtak.

Történt egyszer, hogy Rozi a „csíkos” műanyagból készült szatyrával, ami ezen a vidéken a „csóróságot” szimbolizálta, felszállt a megyeszékhelyen a helyközi buszra. A sofőrtől megkérdezte, hogy a csomagjára kell-e jegyet vennie, mert egy külön székre teszi. A sofőr csak legyintett, nem értette a kérdést sem igazán, minek kellene külön jegyet vennie, hiszen nem volt tele a busz, jutott hely a szatyornak is. Rozi néne kényelmesen helyet foglalt, de úgy döntött, ha jegyet nem kellett vennie a szatyornak, akkor inkább beteszi a lába közé, hogy ne izegjen-mozogjon. Vigyázni kellett a tartalmára, nehogy véletlenül kiboruljon vagy nekiütődjön valaminek, mert épségben szeretett volna hazaérni vele. A kórházban a proszektúrán is meglepődtek, amikor bejelentette, hogy jött a sógoráért. Furcsa tekintettel néztek rá, és érdeklődtek, hogy a temetkezési vállalat dolgozója később jön talán? Erre ő megrázta a fejét, és fennhangon válaszolta:

– Nem hagyott a sógorom egy fillért sem a temetésére, minden forintját elhordta a kocsmába. Örüljenek, hogy nem hagyom itt maguknak!

A busz elindult Rozi néne faluja felé, a következő megállóban egy ismerős asszony szállt fel a buszra. Ráköszönt Rozira és leült mellé. Beszédbe elegyedtek egymással, és szó szót követett. Észrevette az asszony, hogy Rozi nagyon igazgatja a lába között lévő szatyrot.

– Te Rozi, miért vagy annyira elfoglalva azzal a szatyorral, rám sem nézel, amikor beszélek hozzád, csak lefelé tekintgetsz? – intézte kérdését az asszonyhoz.

– Jaj, Böske, nem akarom, hogy bármi baja is essen Pista sógornak, épségben haza akarom vinni. Az uram rám bízta a sorsát, mert ő olyan gyámoltalan, hogy még a kórházba sem mert bemenni érte. – válaszolta Rozi.

– Miről beszélsz, Rozi, hol van a sógorod? Én nem látom sehol – nézett körbe Böske.

– Hol, hol, hát itt a lábaim között ficánkol – nevette el magát Rozi.

– Micsoda? Ki ficánkol a te lábaid között? – kérdezett vissza tágra nyílt szemmel.

– Hát ki ficánkolna, Pista sógor, viszem haza a hamvait, otthon majd betesszük a kredenc aljába, aztán majd ott elpihen, amíg mi élünk. Utána meg majd lesz vele valami, a jó Isten sem tudja, hogy mi.

Hirtelenjében Böske szóhoz sem tudott jutni, szemében látszott az ijedtség, nem tudta, igazat beszél-e Rozi, ám a biztonság kedvéért úgy döntött, hogy inkább gyorsan elköszön, és hátrább megy a busz belsejébe. Nem akart egy halott hamvai mellett utazni. Fél órás útján Rozi néne ügyesen vigyázott a sógorára, nem érte semmi baj őt, épségben hazaszállította. Így még a temetési költséget is megspórolta saját magának. Pista sógornak ez volt az utolsó útja, ám nem mindenkinek adatik meg az a kiváltság, hogy helyközi buszon tehesse ezt meg. Béke poraira! Remélhetőleg még őrzi valaki, és nincs kiöntve az árnyékszék mellé, hogy ne csússzon az odavezető út télen, amikor jég van a hó alatt.