Férfi agy — női agy… hogyan is működünk

Kati és Joci már 15 éve voltak házasok.
Két évente el tudtak menni 10 nap önköltséges üdülésre, de külföldre már nem jutott pénz.
Fizették a lakástörlesztést, a rezsit. Nevelték a lányukat. Ennyire futotta.

Kati egy kis szövetkezetnél dolgozott az adminisztráción, Joci meg villanyszerelő volt egy étteremben.
Egyik nap Kati kolléganője, Erzsi értesítette a kollégákat, hogy Olaszországba, Velencébe szervez utat nagyon kedvezményes áron.
Otthon megbeszélte a házaspár, hogy annyira kedvezőek az árak, hogy ők is elmennek Kati cégével, és vinnék Borit is, a lányukat.
Mivel az étkezést mindenki maga oldotta meg, ez nagyon kedvező volt minden szövetkezeti tagnak.

Két hét állt rendelkezésre a felkészüléshez.
Kati bement egy könyvesboltba, és kért egy Velencéről szóló útikönyvet, amiben térkép is volt.
A bankban valutát váltottak ki megfelelő mennyiségben: lírát és shillinget is kellett az utazáshoz a forinton kívül.

Az indulás előtt derült ki, hogy Borikának van egy lehetősége, és elmehet 2 hétre a Mátrába.
Ez lett volna az utolsó gyermeküdültetési lehetőség.
Borika ezt választotta.
Így alkalom adódott az egyik kollégának, Istvánnak, elhozni az anyósát erre az útra.

Az indulást megelőző nap Kati nekiállt sütni–főzni.
Két jó nagy méretű kézipoggyászt és egy táskát készítettek el az indulásra.
A szövetkezet elnöknője is jött a többi vezetővel.
A munkásoknak pénteken nem kellett bemenni dolgozni.

Késő délután hat órakor találkoztak a kerület központjában.
Két buszra volt szükség, hogy mindenki elférjen és jó helyen üljön, mert az út nagyon hosszú volt.
Mindenkinek megvolt a kijelölt helye, pillanatok alatt tele lett a busz.
Az ülések mellett szépen sorakoztak a hűtőtáskák.

Kati maga mellé vette a fehér–fekete nagyméretű táskát, amibe a vacsorájukat és innivalójukat csomagolta.
Rövid időn belül minden kolléga bemutatta a családját a többieknek, s igen jó hangulatban vitte őket a busz céljuk felé.
Kinyíltak a táskák, és egymást kínálgatták a finom édességekkel és italokkal.

Eredeti tervüket el kellett vetni, mivel kitört a dél-szláv polgárháború.
Így azon az útvonalon nem mehettek.
Kénytelenek voltak Rábafüzes felé menni, és az osztrák–olasz határt érinteni.

Kati elpilledt, el is aludt.
Joci meg nagyon meg szerette volna nézni az Alpokot, hisz erre még nem járt az életében — és gondolta, talán nem is lesz már rá módja.

Igazán szép akkor lett az út, amikor az olasz területre értek.
A hatalmas és csodás hegyek látványa kárpótolta az alváshiányt.

Hajnali hat órakor érték el az olasz határt.
A határőrök feljöttek a buszra, és kérték az útleveleket.
Erre Kati is felébredt, mókásnak találta a határőrök kalapját.

Leszálltak a buszról: irány a tusoló és a friss ruhacsere.
Reggel 9 órára értek Velence központjába.

Miután leszálltak, Erzsike mondta:
„Mindenki a maga programja szerint mehet, de egy kikötés van: délután 4 órakor itt találkozunk ebben a megállóban. Öt perc áll rendelkezésre a busznak, és indulni kell. Aki nem ér ide addig, az lemarad.”

Két nagy csoport szerveződött, de Kati és Józsi egyikhez sem csatlakozott.
Ők úgy voltak, hogy egyéni városnézést akarnak.

Tudták, hogy így nem fognak se múzeumba, se egyéb helyre eljutni, de őket az olasz nép, az utcák hangulata, egy jó olasz kávézó kipróbálása és ami még belefér, vonzotta.

Náluk volt a kiadvány a térképpel.
Józsi nagyon jól tudott tájékozódni még idegen terepen is.
Kati rettegett: tudta, hogy borzalmasan tájékozódik, és nincs térlátása.
Teljesen Józsira kellett hagyatkoznia, és lehetőleg félelem nélkül.

Az utcán próbálta az utcaneveket elolvasni, valahogy nem sikerült.
Ő nézte a környezetet, az üzleteket, boltokat, a csodás épületeket, pompás templomokat.
Nyár vége volt, augusztus, de vakítóan sütött a nap, nagyon meleg volt — amit a tengerről jövő szél enyhített.
Hófehér ruha volt a házaspáron, pont a nap miatt.

Elindultak egy nagyon széles úton, csodálva a látnivalókat.
Az úton sok papot és apácát láttak.
Az emberek vidámak és közvetlenek voltak, kérdezték, honnan jöttek.
Amikor említették, hogy Magyarországról, Budapestről jöttek, nagy volt az ováció.
Puskás Öcsi nevét emlegették mosolyogva.

A széles úttól balra fordultak, és találtak egy boltot.
A kirakatból látszott, hogy pékség vagy valami hasonló.
Bent az üzletben alig hittek a szemüknek: olyan pékáru-költeményeket láttak, amilyeneket addig még soha.
Az egyik kenyérféleségnek kinyílt toboz alakja volt.
Kifőzni való tésztát is találtak számtalant, mindenféle színben: a zöldtől a lazacig.
Alig akartak kimenni, annyira élvezetes volt a látvány.

Gyalogoltak tovább a kacskaringós úton.
Szebbnél szebb terek, templomok, paloták, múzeumok, és még egy színház is útjukba esett.

Egy kis térnél megálltak.
A tér közepén egy kis szökőkút állt.
A lábához leültek, és megették az otthonról hozott ebédet.
Közben körbenéztek: itt is egy kis templom és egy nagyon szép kis palota állt.

Elérték a Szent Márk teret.
Bementek és megnézték belülről a Bazilikát.
Kijőve galambokat etettek és fotóztak, ahol csak lehetett.
A téren volt egy bolt: ott egy tengerészsapkát vettek Borikának.

Kati elsétált a tengerig, és levéve a cipőjét addig a lépcsőig merészkedett, amíg a víz elérte a térdét.
— „Olyan nincs, hogy én itt vagyok, és nem nézem, nem próbálom ki a tengert!” — nevetett.
— „S neked pont itt és most jutott ez eszedbe?” — nevetett Józsi.
A járőröző csendőrök is mosolyogtak a bajszuk alatt.

Nem indultak el a halpiac irányába, hanem ellenkező oldalon folytatták útjukat.
Hatalmas, hat emeletes tengerjáró hajót vettek észre — ilyet még csak filmekben láttak.
A hajó mellett törpének érezték magukat.
„De jó lenne egyszer egy ilyenen utazni!” — mondták ki hangosan, egyszerre.

Betértek egy presszóba valamit inni, meg lepihenni egy kicsit.
— „Én elmegyek az illemhelyre, addig te rendelj nekem egy igazi jó kapucsínót” — mondta Kati.
Visszajött, és már ott is gőzölgött az illatozó kávé.
Józsi itta a finom hűsítő sört.

Na és most jött a fizetés — az érdekesre sikeredett.
Józsi nem tudott csak angolul, a pincér németül, Kati meg magyarul.
A végén a pincér oldotta meg a helyzetet: hozott egy blokkot, amiről le lehetett olvasni, mennyit is kell fizetni.

Még maradt idejük a busz indulásáig, és vaktában elindultak ki a nyílt tenger irányába.
Egy idő után Józsi megszeppent hangon megszólalt:
— „Nem tudom, merre vagyunk… Eltévedtünk…”
Ránézett Katira, Kati vissza.

— „Nézd, tudom, hogy pocsék a térlátásom, és most már minden mindegy… De engedd meg, hogy most ÉN irányítsak. Ha így is, úgy is elkésünk, a busz el fog menni, mi meg… ha ez megtörténik, akkor találunk ki valamit.”

Józsi elgondolkodott.
— „Hát most már tényleg mindegy… De te honnan tudod az utat??”
— „Nézd, én az úton az épületeket, templomokat, kis üzletek kirakatait néztem. Ezek adnak nekem támpontot.”

— „Legyen” — mondta Józsi. — „Lesz, ami lesz.”

Kati fogta magát, és elindult.
Közben mondta:
— „Ezen az úton az előbb egy hölgy cicákat etetett főtt tésztával. Ott vannak még a macskák, onnan meg majd mondom tovább az utat.”

— „Most balra fordulunk és megyünk egy darabig egyenesen.
Az út végén van egy pizzéria nyitott terasszal.
Ott megint balra kell fordulni, és menni az úton addig, amíg el nem érünk egy fahídig.”

Úgy is lett.

— „A hídon átmegyünk, és velünk szemben lesz egy üzletsor.
Az első üzlet egy férfiruha-szalon.
Mellette van egy üvegműhely, annak a kirakatában ki van állítva két delfin, amiknek szép kék színe van.”

Józsi csak hallgatta:
— „Te… erre emlékszel??”
— „Igen.”

— „Most megyünk előre ezen az úton, és egy térre érünk.
A tér bal oldalán van egy színház — a nevét nem tudtam megjegyezni.
A tér közepén itt is van egy kisebb szökőkút, szép kis paloták övezik az egészet.”

Most megint balra fordultak.
Egy egyenesebb szakasz következett.

Ekkor Kati felszisszent.
A lábára nézett, és azt látta, hogy az új fehér cipője piros lett a vértől.
Azonnal lekapta a lábáról.
A cipő vadonatúj volt, nem volt bejáratva, és a varrások felmarták a meleg miatt a lábfején a bőrt.
Fogta, és kidobta a cipőt egy közeli szemetesbe.
Úgy, mezítelen lábbal ment tovább — és így már kényelmesen, felüdülve.

— „Nemsokára meglátod a pékszerű boltot jobb oldalon” — mondta.
— „Innen megint balra fordulunk, és kiérünk a nagy és széles útra, ami a buszmegállóhoz vezet.”

Útközben megálltak egy kétkerekű kocsi mellett, és vettek egy PET-palacknyi Eviani vizet, ami majd jó lesz hazafelé az útra.
Ott helyben megittak fejenként egy-egy kisebb palack vizet.

Elsőként érkeztek meg a buszmegállóba.
Még azon is járt a fejük, hogy itt maradnak, és a busz nélkülük indul el.
El sem hitték, hogy ilyen kalandosra sikeredik ez a nap.

— „Katicám” — mondta Józsi — „hát nagyon megleptél, azt tudod-e??
Sok mindenre fel voltam készülve a mai napon, de arra nem, hogy eltévedünk, én nem tudom, hol is vagyunk,
és arra meg pláne nem, hogy TE fogsz visszavinni minket az úton.”

— „Nézd” — mondta Kati — „én mindig megbízom benned, és nem félek melletted.
Neked nagyon jó a tájékozódó képességed, le előtted a kalappal.
Én attól féltem, hogy mivel nem ismerjük a nyelvet, ez lesz a bajunk.”

„S van még egy dolog: mi nők egészen másra koncentrálunk, mint ti fiúk.
Én memorizáltam az utat, nagyon komolyan vettem, pont azért, mert a terep ismeretlen volt mindkettőnknek.
A szép házak, üzletek, templomok, terek, és a színház egy-egy támpont volt nekem.
Megjegyeztem még azt is, hogy mit látok a kirakatban!”

„Nektek fiúknak a fehér állományotok a több (ami a térben való tájékozódáshoz kell),
míg nekünk lányoknak a szürke állományunk a fejlettebb az agyban — ez meg a memória helye.
Na, ez a különbség a férfi agy és a női agy között.”