TITKOS KÜLDETÉS A CSATORNÁBAN

Négyen voltak, akárcsak a Tini ninja teknőcök. Egyikük közülük, akinek Michelangelo teknőc volt az egyik kedvence, de tulajdonképp mindegyik teknőccel valósággal mély, szinte emberközeli barátságot ápolt, kitalálta, hogy suli után menjenek el a Budaörshöz közeli erdős részhez, mert ott vannak gusztustalan és bűzös csatornák, és olyan alagutak is, ahol könnyű szerrel elélhetnek a teknőcök is.

– Na, fiúk? Ki van benne?! Rajta! – kérdezgette egy nap szinte minden iskolai nagyszünetben kétkedő és jócskán hezitáló osztálytársaitól a srác.

– Jaj, hagyj már békén a hülyeségeiddel, Roli! Hány éves is vagy, öt?! Szánalmas és nevetséges, hogy még mindig képes vagy hinni egy ilyen ostoba képregénynek. – válaszolta az egyik kisnövésű, de annál bikaerősebb fiú, Gyurka.

– Álljunk meg egy percre, skacok! Mit szólnátok, ha csinálnánk egy kisebb balhés kalandot, és lemennénk a csatornába?! – vetette fel jól hangzó ötlet gyanánt egy másik fiú, aki kisebb figyelemre vágyott világ életében.

– Én benne vagyok! Kezeket fel, aki be akar társulni?! – máris magasba emelte a kezét.

A négy jó barát magasba emelte ünnepélyesen kezét, és eldöntötték, hogy amikor háromnegyed kettő magasságában véget ér a hetedik órájuk, fogják magukat, felkerekednek, és elmennek az erdős, kihalt részre, és leereszkednek egy csatornajáratba.

Főként a teknőcmániás Roli volt odáig az ötletért, és a legtöbb tanárának is valósággal szinte azonnal feltűnt, hogy alig lehetett bírni vele az órán. Nem pusztán viselkedésbeni problémák merültek fel, sokkal inkább Roli annyira mozgékony és eleven lett, mintha egy turbó gyógyszert vagy vitamint vett volna be, aminek az a mellékhatása, hogy fokozott hiperaktivitást mutat, amivel a kilencvenes években nem sok mindent tudtak a tanárok kezdeni.

– Rolikám! Mi a bajod?! Talán beteg vagy?! – kérdezgették tőle az órát tartó tanárai aggódva, mert nagyon szívükhöz nőtt az okos, rendkívül intelligens fiú.

– Bocsánatot kérek, tanárnő… – szabadkozott olyan esetekben főleg, amikor maga is megérezhette, hogy a tartós lebukás veszélye fenyegeti.

– Menj szépen fel az osztályfőnöködhöz, és kérj tőle egy igazolást mára! Nem lesz semmi baj! Nem írunk be hiányzónak! – mondogatták a tanárok közül néhányan.

Ám Roli nagyon is jól érezte magát, csak nehezen volt rá képes, hogy kordában tarthassa örömujjongásait, nem úgy, mint a legtöbb diáktársa, akik jóformán majd elsüllyedtek szégyenükben, hogy ennyire kelekótya és helyenként bolondozó barátjuk van.

Amikor végre a hetedik órának is vége lett, valamivel délután háromnegyed kettő után, a négy jó barát ott maradt a kiüresedett osztályteremben, és hosszú tanakodással egybekötött tervezgetésekbe merült.

– Na, gyerekek! Egy fontos kérdésem lenne!
– Bökd ki, hapsikám!
– Ki hozott magával kaját, mert valósággal máris éhenhalok!
– Rolinál biztos akad valami! Elvégre az ő anyukája mindig csomagol neki tízórait meg csokikat, igaz?!

Mindannyian egyszerre néztek Rolira, aki kissé bűnbánó kifejezéssel máris széttárta mindkét kezét, és közölte, hogy sajnos a tízórás nagyszünetben megette az utolsó morzsáig a szendvicsét.

– Bocs, skacok! – mentegetőzött.

– Látod, ezért maradsz te mindig dagadék, mert folyton tömöd azt a pöffeteg gomba fejedet! – torkolta le barátilag az egyik fiú.

– Akkor mi lesz, srácok?! Kinek van kedve megnézni a csatornákat?! – kérdezte egy valamivel cingárabb fiú.

– Nekem nagyon lenne! – emelte újfent a magasba a kezét Roli, mintha iskolai felelésen lenne. – Ez a beszéd! Akkor aki akar jönni, az most még megteheti, később már nem! – adta ki a jelszót a kistermetű Gyurka, mire libasorban a három másik fiú engedelmesen követni kezdte. Csapatba verődve ténylegesen úgy érezhették magukat, akár a három testőr, akik vigyáznak és védelmezik egymást is, kerül, amibe kerül.

Amint kikeveredtek az iskola hófehérre meszelt, viszont graffitikkel agyontetovált épületéből, egy-két cserfes, kíváncsi fruska lány, akár a csivitelő madarak vagy kanárik, szorgos kíváncsisággal tüstént ellepte a négy fiút.

– Sziasztok, fiúk! Merre felé mentek? – kérdezgették nevetgélve, mosolyogva, tüzetesen végigmérve a négy kamaszt.

– Semmi közötök hozzá, lányok! Menjetek szépen haza anyucitokhoz, és bízzátok a dolgokat a valódi férfiakra! – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel mellében Gyurka, majd felemelt fejjel máris megindult a lelkes kis kompánia élén.

– Jaj, miért kell, hogy a fiúk olyan elviselhetetlenül undokok legyenek?! – panaszkodott az egyik lenszőkés hajú kislány, akiből tizenegynehány év múlva egészen biztosan szépségkirálynő lesz, hacsak addig nem változnak meg a dolgok.

– Azért, mert azt hiszik, hogy nagymenők, holott csak lúzerek, akik azt gondolják, hogy valakik! – válaszolta egy szemüveges, csúnyácska lány.

A négy srác mit sem törődve a lányok kíváncsiskodásával továbbra is folytatta útját az erdős terület felé, és ügyet sem vetettek a bámészkodó lányokra, akik továbbra is sóvárgó tekintetekkel bámultak utánuk egy kis ideig, majd továbbmentek másfelé.

Az erdős rész kicsit kívülre esett, majdnem Budaörs elején, ahol akkor építkezés folyt, és elviekben szigorúan tilos volt az építési területre való bemerészkedés. Igen ám, de ha az ember történetesen kamasz, és még szép, hogy buzog benne a tett- és kalandvágy, akkor igazság szerint nehéz csodálkozni rajta, hogy a négy vállalkozókedvű és kellőképp merész fiatal valósággal szomjazta a veszélyes helyzeteket.

– Még szerencse, hogy apámtól elcsórtam egy drótvágót! Most legalább lazán átbújhatunk a kerítésen is. – azzal a nyurgább srác máris vette elő a hátizsákjából az ügyes kis acélszínű szerszámot, és a drótkerítés alsó felét kezdte el vele metélni, míg a kerítés aljából tetszetős lyukat nem vágott, hogy barátai átférhessenek rajta.

– Ez tökre szuper! – lelkesedett a teknőcmániás, pufók srác, aki az ünnepi alkalomra való tekintettel narancssárga színű fejpántot és pár darab kitűzős teknőcmatricát is szétosztogatott, mondván, mégiscsak szuperhősök lettek vagy mifene.

– Te most hülyéskedsz velünk, Roli?! Mik vagyunk, ötéves kis pöcsök, vagy szőröstökű férfiak?! – kérdezte a kisnövésű Gyurka, aki már alig várta, hogy egyszer s mindenkorra letudhassa a kamaszkor körüli fiaskót, és felnőtt lehessen.

– Jól van már! Csak azt gondoltam, hogy az alkalomra való tekintettel… – próbálta cikornyásan megmagyarázni a helyzetet Roland, de csupán annyit ért el, hogy barátai kisebb fújjogó hangot adtak.

– Ez az, fiúk! Itt simán átjutunk! – a nyurga srác olyan precízen dolgozott a kis drótvágó szerszámmal, hogy azt akár még egy vérbeli szakember is bátran megirigyelhette volna. Percek alatt tetszetős kis lyukat vágott a kerítésre, amin át is fértek. Még Rolinak sem kellett halálra aggódnia magát a fölös pluszkilói miatt.

Bejutottak az építési terület kellős közepére, ahol jobbára néhány talicskát, lapátot, betonkeverőt találtak, és persze jó pár csatorna is volt, amelyek tetején rozsdásodásnak indult vas kettőskeresztek voltak, hogy még véletlenül se merészkedjen oda senki emberfia.

A nyurga srác könnyű szerrel leemelte a vas kettőskeresztet az egyik csatornalejárat tetejéről, majd kissé teátrális hangulatban feltette a kérdést:

– Na? Ki akar teknőcöket látni, srácok?!Heves üdvrivalgás, tetszésnyilvánítás és tapsorkán fogadta szavait, majd a négyfős társaság egyenként lemászott a betonlépcsőkön haladva a csatornaszerű üreg mélyére, ahol vaksötét volt.

– Skacok? Nincs valakinél legalább egy öngyújtó vagy elemlámpa, mert kurvára félek a sötétben! – jegyezte meg az egyik srác, mire néhányan máris elröhögték magukat.

– Nálam van! – Roli teknőcmintás hátizsákjából tüstént egy nagy teljesítményű fényforrást varázsolt elő, melynek ezüstszínű fénye valósággal rögtön beragyogta a kihalt és lakatlan csatorna minden vájatát.

– Hú, te aztán nem vagy semmi, öreg harcos! – dicsérték meg maguk között Roli felkészültségét.

– Még tegnap este pakoltam be, mert hátha kelleni fog, és látjátok, nem tévedtem! – válaszolta, holott senki sem kérdezte.

– Öregem! Azért meg kell hagyni, hogy ha valakik tudnak, akkor aztán tudnak építkezni, még a föld alatt is. – jelentette ki a nyurga srác.

Mivel visszhangos volt az egész lenti üreg, és a hang gyorsabban terjedt, mint a fény, Roli valamivel kicsit előbbre ment, és belekiáltott a sötétségbe:

– Hahó… Van itt lent valaki? Raffaello, Michelangelo, Leonardo, Donatello? Itt vagytok, srácok?!

– Hát ezt nem hiszem el! Képes voltál a teknőc haverjaidat hívni, te szerencsétlen?! – kérdezte kissé mérgesen Gyurka, mert gyerekes ötletnek tartotta ezt az egészet.

– Miért?! Ez is olyan, mint amikor valaki fél a sötétben…

Az ellenérvek felsorakoztatása a jelek szerint használt, mert Gyurka a hátralévő részben nem igazán szólt egyik barátjához sem, hacsak nem volt feltétlenül szükséges.

Alaposan igyekeztek felderíteni az egész vájatot, és kissé szaporán gyalogolni is kezdtek benne. Már ki tudja, hány lépést tettek meg, amikor rájöttek, hogy valószínűleg eltévedhettek, és mivel iránytű egyiküknél sem volt, inkább úgy határoztak, hogy visszamennek azon az úton, amerre jöttek.

Amint ismét megközelítették a csatorna végét, ahol a levezető betonlépcsők ágaskodtak, meghallották, hogy valószínűleg néhány munkás ereszkedett le közvetlenül utánuk a vájatba, és most éppen jókat marhultak és beszélgettek egymással.

– Szerintem Pamela Anderson sokkal eredetibb volt, mint a sokat csodált Marilyn Monroe… – hallották az egyik munkás reszelős, rekedtes hangját.

– Mondod te, aki éppen elvált a feleségétől. – felelte a másik.

– Jól van már! Nem kell mindjárt ajtóstól rontani a házba! Inkább lássunk munkához, mert ránk sötétedik! – azzal be is indított egy körfűrészt, és már le is vágott egy kisebbfajta acélrudat, hogy aztán valahova beillessze.

A négy jó barát csupán egyetlen dolgot tudott: ütőképes tervre lesz szükségük, hogy eltereljék a munkások figyelmét, ha innen biztonságban ki akarnak jutni. Szerencsére már elmúlt délután három óra is, így a melósok – ki tudja, miért –, felmentek a felszínre, és szendvicseiket kezdték sürgősen majszolgatni, mint akiknek alapból elhúzódott az ebédidejük.

Amikor a négy kamaszfiú úgy gondolta, tiszta a terep, egymás után lépkedtek fel a masszív és stabil betonlépcsőkön egészen a felszínig. Ezúttal is a nyurga srác ment elöl, és ő tudta egyedül kipöckölni a rozsdás kettőskeresztet formázó acélrudat, amit a csatorna tetejére tettek. Amikor ezt sikeresen ledobta, szólt a társainak, hogy kövessék.

A maradék három srác olyan gyorsan, hangtalanul és hatékonyan mozgott, mintha vérbeli kommandósok vagy ninják lettek volna. Amikor mindenki kijutott, még mindig hátra volt, hogy továbbra is láthatatlanok maradjanak, és észrevétlenül hagyják el az építkezés területét.

Végül, amikor néhány melós éppen a csatornák felé tartott, ismét a négy srác belopakodott egy félig felépített téglás épületbe, és azonnal elbújtak. Mindenképp ki kellett várniuk, hogy senki se vegye őket észre. Így is legalább még fél órát vártak, mire a munkások befejezték az aznapi munkaidejüket, beszálltak a kocsijaikba, és elmentek.

A jelek szerint szerencsére nem vették észre, hogy az egyik drótkerítést valaki megrongálta, így a négyfős baráti társaság biztonságosan megőrizhette a kezdeti előnyét. Mind a négyen kifértek a kerítésen, majd úgy lépkedtek egymás mellett a poros, elhagyatott földúton, mint akiket valóban szorosan összekovácsolt a közösen átélt kaland és tettvágy.

Amikor végül elértek Budaörsig, ott találtak egy fényképezőautomatát, amelybe pénzérméket kellett dobálni, és tetszetős fényképet csináltak, ahogy négyen fintorogva, nevetve pózolnak a kamera lencséjébe.

Hosszú-hosszú évtizedek múltán, amikor a baráti társaság tagjai szétszéledtek, és csupán csak a közösségi média által tudták úgy-ahogy tartani egymással a mindennapi kapcsolatot, a pufók kamasz srác, akinek Michelangelo teknőc volt az egyik kedvence, elővette a közösen készült, időközben kissé megsárgult és kifakult fényképeket, melyeket nagy becsben őrzött, és hagyta, hogy a gyerekkori nosztalgia vigasztaló érzése tartósan átjárhassa egész lényét.