A SIVATAG SZELE

A történet Észak–Afrikában játszódik, amikor még karavánok járták a sivatagot. Több család állt össze ekhós szekereikkel a biztonság érdekében, hogy segítsék egymást a hosszú úton.
Bernadett és Matheo Franciaország déli részén éltek a spanyol határ közelében. Lányuk, Juliette már serdülőkorban volt, amikor a kitörő háború elől elmenekültek. Előbb Spanyolországba, majd onnan hajóval átkeltek a Földközi-tengeren, és végül Észak–Afrikában kötöttek ki. Többedmagukkal hagyták el hazájukat abban az időben, így szinte külön kolóniát képeztek Marokkóban.
Ők egy farmon, juh- és kecsketenyésztésből éltek főleg. Matheo hazájában gyógynövényekből teát és különböző elixíreket készített betegségek gyógyítására. Ezt új hazájában sem adta fel, és lányát is igyekezett minderre megtanítani. Sokan csak úgy ismerték és szólították: „a Doki”. A gyapjú- és tejtermékek mellett ezekkel is kereskedtek. Időnként az összegyűlt áruval megrakták a szekerüket, és több családdal egyetemben karavánnal indultak útnak a kisebb falvakhoz. Közösen fogadtak fel mindig helyi vezetőt is, aki megbízhatóan jól ismeri az utat. Legtöbbször Mourad ment velük, aki már szinte családtagnak számított a köreikben. Igen jártas volt a különböző nyelvjárásokban, ezért tolmácsként is sokat tudott segíteni nekik.
Hajnalban a Nap még csak érintette a látóhatár mezejét, amikor összeállt a karaván tizennyolc szekérből. Enyhe szellő fújt, de a didergő hideg levegőt még nem melegítették fel a napsugarak. Mourad vezette a karavánt, Matheo családjával a kilencedik szekéren haladtak. Szándékosan mindig középtájon foglalták el helyüket. Egyedüli orvosként mindig szükség volt segítségére a hosszú utazás során.
A kis falvak nagyon távol voltak egymástól. Egy-egy oázis közelébe települtek. Az oázisok között csak homokdűnék és homoktengerek tették változatossá a sivatag egyhangúságát, melyeken át kellett kelniük.
Kezdett alkonyodni, így letáboroztak éjszakára. A szekereket körformába állították, és középen tüzet gyújtottak. Nem voltak ugyan túl messze az oázistól. Látható távolságban voltak az olajfák zöldes árnyékai, de tudták, gyorsan lemegy a nap, és nem volt már biztonságos az odaérkezésük.
Az éjszaka csendesen telt el, azonban vizük már kevés maradt. Emiatt korán indult a karaván tovább a hűsvizű forrás felé. Már félúton voltak, amikor hirtelen irtózatos homokvihar támadt. Mourad kiabált, hogy mindenki maradjon ott, ahol van, de a szél hangos süvítésétől nem lehetett hallani. A karaván szétszóródott a szélrózsa minden irányában. A homokviharban semmit sem láttak, irányt tévesztettek. Az állatok is megijedtek, és nem tudták féken tartani őket. A homok mindent betemetett, és a táj teljesen megváltozott.
Amikor a vihar elcsendesült, Mourad kimászott nagy nehezen a homok alól, majd körülnézett, hogy mi maradt a karavánból, és kiknek tud segíteni. Szerencsére elég sokan megmenekültek. A környéken összeszedték az állatokat, a felborult szekereket, mindent mentettek, amit csak lehetett. Bernadettet, Matheót és még néhány embert nem találtak. Juliette a szekerük előtt ülve csak sírt és sírt keservesen. Majd egy hangra lett figyelmes, aki őt szólítja.
– Miért sír ennyire egy ilyen szép ifjú leány? Segíthetek?
Juliette lassan felemelte fejét, és könnyes szemeivel nézett az előtte álló ifjúra.
– Omár vagyok – mutatkozott be.
– Juliette.
A sírástól alig tudott megszólalni.
– A szüleim…, a viharban… eltűntek.
– Értem, ne féljen, kisasszony, megkeressük őket.
Majd megfordult, és elvágtatott huszadmagával, szétszéledtek minden irányban.
A karaván közben összeállt indulásra készen, de Omár megkérte őket, hogy addig ne induljanak el, amíg vissza nem érnek a katonáival. Ők majd elkísérik biztonságban az oázishoz. Mourad is vigasztalta közben, és szárnyai alá vette a fiatal Juliettet.
– Kik ők? – kérdezte a lány Mouradtól.
– Omár herceg. Az oázison túl van a területük és palotájuk. Vihar után mindig kijönnek és felderítik a környéket katonáival, hogy nem jutott-e valaki bajba, vagy szorul-e valaki segítségre. Velük biztonságban vagyunk. Ha valakik, ők megtalálják a szüleidet és a többieket is, akik szintén eltűntek. Rengeteg vízzel teli tömlőt hoztak magukkal, amit szétosztottak, így nyugodtan várhatjuk meg őket. Minden rendben lesz, majd meglátod.
Eközben már pár óra eltelt, amikor újra feltűntek a katonák. Juliette arca hirtelen felderült, messziről megismerte édesapját.
– Apa! Apa! – és futott eléjük.
– Itt vagyok, drága kislányom, hála a katonáknak – majd megölelte nagy, könnyes szemekkel.
– Anya! Anya, hol van? – balsejtelem kezdte gyötörni szívét.
– Anyát… már… nem tudták… megmenteni…! – mondta zokogva, és átölelte lányát.
A katonák három holttestet találtak, akik nem élték túl a homokvihart. Lóra fektették őket, hogy tisztességesen eltemethessék. Omár felajánlotta a karavánnak, hogy náluk megpihenhetnek, és a közelben lévő temetőben eltemethetik végtisztességet megadva a halottaikat. A karaván hálás szívvel fogadta a felajánlást.
Az út során Omár és Juliette tekintete sokszor találkozott. A herceget lenyűgözte a kishölgy szépsége. Hosszú fekete haja, amint a vállára omlott, és az ártatlan, tiszta kék szemei szinte megigézték. Juliette mély hálát érzett iránta és tiszteletet. Ám fekete, csillogó szemei is szívéig hatoltak. Izzott a levegő közelükben.
A palotában pazarul vendégül látták őket, és ameddig csak lehetett, marasztalta is a karavánt Omár és édesapja, Musztafa.
– Apám! Én beleszerettem Juliette-be, nem akarom elveszíteni, elengedni. Ki tudja, látom-e még valaha. De a gyász miatt illetlenség megkérnem. Mit tegyek?
– Fiam, beszélj vele és az apjával. Ha ők is úgy gondolják, én elengedlek. Menj velük. Akár kísérettel is. Ha a gyász letelik, kérd meg és hozd haza.
– Köszönöm, apám! – és megölelte.
Omár rögtön felkereste Matheót és felfedte titkos vágyát.
– Észrevettem érzelmeiteket, ha a lányom is igent mond, nincs kifogásom ellene. Egy év múlva, a legközelebbi karavánút alkalmával megtarthatjuk az esküvőt.
– Köszönöm! – mondta boldog arccal.
Juliette és Omár sokat beszélgettek. Nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. Hozzáfogtak készülődni a hazautra, húsz katona is velük tartott.
Biztonságban érkeztek meg otthonukba, Marokkóba. Rengeteg munka volt a ház körül, jól jöttek a segítő kezek. Juliette a háztartást teljesen átvette.
– Apám! Én azt szeretném, hogy te se maradj itt egyedül. A legközelebbi karavánutunk előtt számoljunk fel itt mindent. Maradj ott velünk a palotában.
– Szerető kislányom, tudom, hogy ez jó ötlet-e? Mit szólnak hozzá Musztafáék? Nem így beszéltük meg.
– Majd én Omárnak felvetem, de szerintem kifogása nem lesz ellene. Csak te egyezz bele, ide úgysem köt már semmi.
– Igazad van, anya is ott van már. Ide tényleg nem köt semmi.
– Apa, kérlek! Maradj ott velem.
– Jó, rendben. Beszélj Omárral.
Gyorsan eltelt az egy év, és újra készültek a karaván útjára. Omár örült az ötletnek, hogy ott maradjon velük Matheo. Jól kijöttek egymással, tudta, apjának sem lesz ellenvetése, hiszen a hatalmas palotában bőven van hely. Mindenkinek így lesz a legjobb, hogy együtt a család. A házat könnyen el tudták adni, mert az egyik barátjuk fia épp akkor nősült. Rögtön be is költözhettek, hogy külön családot tudjanak alapítani, nagyon örültek a lehetőségnek.
Hosszú út állt előttük, így kora hajnalban indultak a karavánnal. Sorra vették a kis falvakat, és mindent eladtak, amit csak lehetett. Nyugodt, békés utazásuk volt végig. A palotában hatalmas esküvőt tartottak az ifjú párnak. Egy hétig ünnepeltek és vigadtak. Majd a karaván visszaindult Marokkóba. Búcsút vettek Matheótól, Juliette-től és a vendéglátó Musztafától és Omártól.