ELVESZETT IDŐ

Geraszim Görögországban, Pátra városában nőtt fel. Keresztény nevelésben részesült Hektor és Ofélia szeretett szülei által.
Hektor az egyik óriáscégnek vezérigazgatójaként mindent megtett, hogy az utódjának Geraszimot nevezzék ki. Mielőtt nyugdíjba ment volna, a fiút ő maga tanította be. Szeretetteljes jellemmel rendelkező, okos férfiként hamar beletanult a vezetői munkába.
Sajnos a nyugdíjas éveket nem sokáig élvezhette, mert a hirtelen kapott szívinfarktusban elhalálozott. Felesége és Geraszim nagyon megrendültek, és az elvesztés fájdalma rettentően megviselte őket.
Az egyik napon Geraszim az íróasztal fiókjaiban nézte át az iratokat, hogy esetleg kell-e valamit csinálni bennük, vagy leirattározhatja végleg. Már majdnem végzett, amikor az alsó polcon, leghátul talált egy dossziét. A megdöbbenéstől még a lélegzete is elállt. Csak nézte az iratot, miközben a torkát fojtogatta a sírás, és könnyei áztatták arcát. Hirtelen nem tudta, mitévő legyen, hazavitte és Ofélia elé tette az asztalra. Csendben, szótlanul állt előtte összetörve, és magyarázatra várt.
Amikor a nő meglátta a dossziét, szóhoz sem jutott, majd kitört belőle a zokogás.
– Bocsáss meg nekünk, drága fiam, Geraszim – kérte, és imára kulcsolt kézzel könyörgött neki.
– Miért nem mondtátok el?
– El akartuk, de amíg kicsi voltál, nem tehettük, mert megzavart volna. Az érettségi után szerettünk volna erről beszélni veled. Ám ott volt a felvételid és a vizsgáid, mindig akadt valami. Tudtuk, hogy meg fog rázni, és nem szándékoztunk ezzel rontani az esélyeiden. Később meg már úgy gondoltuk, hogy talán jobb is, ha nem szerzel róla tudomást – válaszolta sírva és megbocsátást remélve.
– De jogom van tudni, hogy ki az igazi anyám, és miért mondott le rólam!
– Igazad van. Hidd el, borzasztóan sajnálom, csak arra kérlek, hogy próbálj megérteni, és bocsáss meg nekünk – esedezett tovább.
Geraszimban dúlt a düh, a fájdalom és a szeretet, valamint a hála érzése is, amiért ilyen jövőt biztosítottak számára. Egy darabig állt ott szótlanul, mozdulatlanul, a könnyes szemeivel és megfeszült arcizmaival, majd magához ölelte Oféliát.
– Köszönöm nektek, hogy ilyen jók voltatok hozzám, ezt a biztos jövőt adtátok a kezébe egy idegen kisgyermeknek.
– Drága Geraszim, az Úr áldjon meg téged a jóságodért.
– Arra kérlek, hogy segíts nekem megkeresni az édesanyámat, ha még él egyáltalán.
– Természetesen, mindenben segítek.
Sok ügyintézést és utánajárást igényelt, mire nagy nehezen sikerült felkutatniuk az édesanyja tartózkodási helyét. A férfi tele volt várakozással és kérdésekkel.
Egy szabad hétvégéjén reggel felkerekedett, és elutazott Hiónába, ez egy kis község párszáz kilométerre Pátrától. Amint közeledett, látta, hogy szegények által lakta negyedbe érkezik.
Torkában dobogott a szíve, amikor becsengetett édesanyja ajtaján. Idős, alacsony termetű, sovány asszony nyitott ajtót. Ahogy a szemébe nézett, rögtön tudta, hogy édesanyja az.
– Alea, a fiad vagyok, Geraszim – mondta csendesen.
– A fiam? Hát eljöttél? – kérdezte, miközben megeredtek könnyei.
– Bocsásd meg öreganyádnak, hogy vétkezett ellened – kérlelte, szemeit törölgetve.
Egyszobás kis ház volt, szegényesen berendezve. Behívta fiát, aki leült az asztal melletti székre.
– Kérlek, mondd el nekem, hogy miért hagytál el?
Az asszonyon látszott, hogy meggyötörte az élet. Nehezen kezdett hozzá a visszaemlékezéshez.
– Igen..., persze..., persze.
– Ez a ház a szüleimé volt. Alkalmi munkákból éltek, sokszor nem került az asztalra betevő falat. Iskoláztatni sem tudtak. Mihelyt elég nagy voltam ahhoz, hogy megfogjam a gereblye nyelét, nekem is dolgoznom kellett. Apám hamar átkerült a túlvilágra. Szörnyen nehéz sorunk volt. Egy fiú sajnos elcsavarta a fejemet. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, még anyámnak sem mertem szólni.
Sokszor éheztünk és fáztunk. Kétségbeestem, ide nem szülhettelek meg, hiszen enni sem tudtam volna adni neked.
Az egyik asszonytól hallottam, hogy ide nem messze van egy olyan ház, ami befogadja a szülni akaró nőket, és három hónapig lehetnek ott gyermekükkel. A feltétele az, hogy le kell mondaniuk róla. Soha nem léphetnek vele kapcsolatba, és természetesen azt sem tudtuk, hogy hová kerül majd. Minden nap arra gondoltam, gyötrő fájdalommal a szívemben, hogy talán ez lesz az a nap, amikor elém hoz majd a jó Isten, és megbocsátja vétkemet. Nem volt más választásom, fiam, ne haragudj rám, kérlek – mesélte könnyeit törölgetve.
A férfi megértette és átérezte anyja helyzetét. Fátyolos, könnyel telt szemmel ölelte magához életében először az édesanyját.
– Köszönöm, hogy lehetőséget adtál az életemnek. Ne félj, most már itt vagyok, és gondoskodom rólad – mondta, miközben megcsókolta arcát.

„Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van” /Róma 8:28/

Debrecen, 2023. 01. 14.