A GYERMEKEMÉRT BÁRMIT

Az igazság sajnos az volt, hogy mint fiatal anyuka, gondoskodó feleség és ugyanakkor határozott, néhol jogosan is temperamentus, harmincas nő belefáradt a szülői értekezletek sehova sem vezető, szerteágazó útvesztőibe, melyeknek – a legtöbb szülővel egyetértésben – sok értelme nem volt.
Igyekezett jócskán megszaporázni lépteit, mert kedvenc bőrcsizmáját vette fel február első hete lévén, és az időjárás-előrejelzés egyébként is hószállingózást jósolt. Kisfia otthon maradt, mert gyenge immunrendszere lévén már megint elkapta a barátságtalan szamárköhögéssel és állandó orrfújással, gyulladt torokkal járó influenzát, és így semmi szín alatt nem mehetett az iskolába. Igaz, férje rengeteg mindenben igyekezett segíteni és támogatni őt, mégis valahogy a nyolcvanas évekhez képest, amikor megesküdtek, a kilencvenes évek valamilyen különös, eddig nagyon is ismeretlen átmenetet képviseltek.

Átvágott a zebrán, és még szerencse, hogy az iskola épülete a lakótelep övezetében volt, így nem kellett tartania a rendszerint dühös, agresszív és kellemetlen autósok türelmetlen dudakoncertjeitől. Amikor megérkezett, azonnal a portásfülkéhez ment, és megmondta, hogy hogy hívják, és hogy a szülői értekezletet keresi, mire az idősebb, nyugdíjaskorú, bajszos férfi azonnal útba is igazította, sok szerencsét kívánva neki.

Érezte, hogy jó meleg és kibélelt csizmája ellenére majd leszakad a lába, hiszen azért egész álló nap mégiscsak kötelezettségét kellett a munkahelyén is teljesítenie, és állandóan lótifutit játszania, mintha valami cseléd vagy háziszolga lenne – holott már a hetvenes évek végétől a vállalat alkalmazásában állt, tehát, ha úgy vesszük, tősgyökeres, megbízható közalkalmazotti státuszba lett utalva.

A legtöbb szülő a párjával érkezett, amikor belépett a hangyabolyként nyüzsgő tanterembe, ahol a szülői értekezletet tartották. Mindenkinek köszönt udvarias könnyedséggel, majd – mivel soha az életben nem szeretett elvegyülni a többség között – nem meglepő módon főként a hátsó padsorokat szemelte ki magának, melyek legalábbis úgy néztek ki, mintha előnyösebben közelebb esnének a fűtőtestekhez, melyek persze a kivételesség kedvéért most működtek, nem úgy, amikor a kisfia újra és újra megfázott, és neki muszáj volt harisnyát húzni a lábaira, amitől a legtöbb osztálytársa szinte azonnal gúnyosan csúfolni kezdte.

– Jó estét, kedves szülők! – kántálta, mintha csak egy előadáson lenne, a huszas éveiben járó, még rendkívül fiatalos, szemüveges osztályfőnöknő. – A mai napon gyorsan áttekintjük a legfontosabb teendőket és az osztálypénzek kérdését, majd a névsorban ábécé szerint haladva minden gyerekkel kapcsolatban elmondanám a legfontosabb tudnivalókat.

„Na, még egy halálosan unalmas rizsaszövegelés!” – gondolta magában az anyuka, és muszáj volt bármi áron megőriznie lankadó ébersége aprócska morzsáit, mert igazság szerint legszívesebben azonnal benyomta volna a szunyókálást, hadd szövegeljen csak egészen nyugodtan érthetetlen frázisokat továbbra is az osztályfőnök.– Nos, kérem! Az osztálypénzből fizetjük az iskolai kirándulásokat, a tanulmányi versenyeket, illetve olyan pénzügyi kiadásokat, melyekre értelemszerűen sajnos nem volna egyébként az iskolának anyagi apanázsa… – darálta továbbra is a bejáratott szöveget. Most nézett fel először papírjaiból, és kutató, kíváncsi gombszemeivel alaposan igyekezett végigtekinteni az egybesereglett szülők közösségén.
– …Mindamellett tudom, ez nagy kérés, de muszáj volna pénzügyi forrásokat elkülönítenünk a szülői munkaközösség részére is…

A teremben az anyagiak emlegetése mintha csak olaj lett volna a tűzre: egyszerre minden felnőtt ember hangoskodva beszélni kezdett, és persze a kutya sem értette meg a sokszor átláthatatlan pénzügyi manőverek tulajdonképpeni zsonglőrmutatványait. A legtöbb szülő egyébként sem ezért volt itt, hanem hogy meghallgassa, miket mond majd imádott gyermekével kapcsolatban a szemüveges, gülüszemű osztályfőnök.

– Végezetül néhány szót a gyerekekkel kapcsolatosan – itt a tanárnő minden érintett szülőhöz odament, és részletesen elkezdte kifejteni, hogy az adott gyereknek miben is kellene fejlődést és egyéb személyiségjegyeket mutatnia, hogy eredményesebben tanulmányi teljesítményt tudjon nyújtani a tanórákon.

Mire a fiatalos anyukához érkezett, addigra a legtöbb szülő már úgy gondolta, hogy éppen eleget voltak már itt, és távoztak a tanteremből, így a jócskán kiürült tanteremben csupán csak az osztályfőnöknő és a fiatalos anyuka volt jelen.

– Üdvözlöm, kedves Kincsesné! – köszöntötte, mintha csak a legrégebbi ismerősök volnának.
– Jó estét kívánok! – az anyuka valamiért megérezhette, hogy a kellőképp udvarias bájvigyorgás – félő – ide talán már korántsem lesz majd elég.
– Róberttel kapcsolatosan néhány sarkalatos észrevételt, ha megengedi! – bizalmasan közelebb jött az anyuka padjához, majd szó nélkül helyet foglalt egy gyerekek számára készült széken.
– Tessék, hallgatom… – próbált figyelmesen koncentrálni, de igazság szerint kezdett nagyon elege lenni ebből a színpadias megközelítésből.

– Nos, igen… Róbert nagyon szorgalmas, udvarias, nagyon rendes gyerek, de az utóbbi időben mintha valami történt volna vele, mert eltekintve a humán tantárgyakbeli eredményeitől, a reál tantárgyakból borzalmasan gyengén szerepel, és mindig összepisili magát, ha felelésnél a táblához szólítom… – kezdett mindenre kitekintő mondókájába.
– Igen… hát… sajnos ez előfordul… – muszáj volt egy hatalmasat ásítania, hiszen általánosságban minden hétköznap már hajnali három–négy óra magasságában fent volt.

– Nézze, kedves asszonyom! Megértem, ha magánéleti problémáik vannak, de Róbert esete kezd egy speciális esethez hasonlítani. Esetleg talán a kedves férjével megbeszélhetnék, hogy a gyermeküket egy másik, jobban felkészült iskolába írassák be, aminek talán Róbert is örülne?! – kérdése meglepően furcsán és szokatlanul hatott.Egymás után kezdtek kergetőzni fejében a gondolatok, és jó lett volna sürgősen megoldást találni, mert akárhányszor csak beszélnie kellett az osztályfőnöknővel, szinte mindig előjött nála a migrénes alapú fejfájás.
– Asszonyom? Megértette, amit próbáltam elmagyarázni önnek?! – tette fel szokásos tanáros kérdését.
– Igen, természetesen! – vágta rá kapásból. „Nem vagyok süket, te ostoba liba!” – tette hozzá máris gondolatban.

– Nos, akkor az a javaslatom, hogy beszélgessenek erről a kedves férjével, és egy önök által választott időpont keretében még visszatérünk erre a beszélgetésre! Köszönöm, hogy befáradt! – rázott vele kezet, majd kisétált a teremből, magára hagyva a még töprengő és fáradt anyukát.

Az anyuka ismét jó melegen felöltözködött, és sálat is tekert nyaka és arca elé, mert időközben sűrű pelyhekben máris hullani kezdett a hó. Még szerencse, hogy a lakótelepről már csupán csak egy nagyobbacska köpés volt a lakóhelye, így legalább a havas utcák köztéri világítása megnyugtatta, és persze addig is, míg hazafelé baktatott a lába alatt csikorgón ropogós hóval, volt ideje minden mondatot legalább háromszor is jócskán megemészteni.

„Férje nem fog repesni az örömtől, ha ezt majd meghallja, de a legfontosabb dolog, hogy Róbert érdekeit muszáj volna szem előtt tartani.” Körülbelül huszonöt perc alatt már otthon is volt társasházi panellakásukban, és mire felért az emeleten lévő lakásukba, úgy érezte, mintha két jókora, vaskos betontömb lenne vékony és karcsú lábainak a helyén.

Férje már az ajtóban állva várta, és kisfiús, pimasz mosolyával igyekezett lehúzni felesége lábáról a csizmát.
– Szia, cicám! Na, mesélj? Ilyen napod volt?! – kicsit gyermeteg és naiv kérdésnek hatott, ha hozzávesszük azt, hogy az asszonynak még szülőire is be kellett kötelességből ugrania.
– Jaj, ne is kérdezd! – fújta ki a nagy levegőt, hogy legalább átmenetileg megkönnyebbülhessen. – Esküszöm, az osztályfőnöknő valósággal majdnem az összes szülőt felnyársalta azzal a gyilkos tekintetével, majd szándékosan én következtem legutolsóként.

Határozott léptekkel hazasétáltak betegeskedő kisfiukhoz.