Öngyógyítás

Elrendezem a tárgyaimat az íróasztalon. Mindössze pár percet vesz igénybe. Azután csak ülök némán, próbálom a gondolataimat is rendezni. Ez azonban már nem megy egykönnyen.
Mindenféleképpen arra a kérdésre kell választ adni, miért is vagyok itt, ahol?
Kényszerből? Nem. Szeretem csinálni azt, amit csinálok. Vagy csak beképzelem magamnak?
Sohasem tartottam magamat többre másoknál, inkább arra törekedtem, hogy megfeleljek a rám bízott feladatnak. Nem a pénz vagy a sikerélmény hajt, ellenben a tenni akarás ösztönöz. Segíteni és tenni másokért. Tisztelettel és alázattal.
Most viszont azon töprengek, helyes volt-e eme életfilozófiám, mindentől függetlenül. Vagy tehetségtelen vagyok, esetleg túl sok az elvárás, akár magammal szemben, akár másoktól?
Mint már annyiszor, most is meddő volt az önmarcangolás eredménye.
Még egyszer megigazgatom a tárgyakat ösztönszerűen az asztalon, helyre teszem a széket, és kiballagok az épületből.
Elsétálok a folyópartra, alig pár száz méter. Nézem a lassan hömpölygő vizet, ahogy apró hullámokat vet a parton. Néha magával hoz eldobált szemetet, törött faágat, üres műanyag palackot, egyebeket.
Megnyugszom. Teszi a dolgát már évszázadok óta, s rendületlen a nyugalom, amit áraszt.
Érzem ezt a nyugalmat, elönti a testem. Könnyű léptekkel, könnyebb lelkiismerettel indulok haza.