Négerek a sütőben, avagy – ala Ujhelyi… Karantén történetek

Még az elején tartottunk a karanténnak, amikor a lányomék annyira féltettek minket,
hogy le sem engedtek a lakásból sehová sem. Se bolt, se piac, de leginkább piac az ne…

Mivel a vejünk séf… miért? hát mi lenne?
Három naponta jöttek ide a házhoz, és kaptunk rengeteg finom főtt ételt és egyebeket.
A lakásból ki sem tettük a lábunkat… rengeteg időnk lett. Nincs bevásárlás, főzés…

Aztán, ahogy durvultak a történtek, a Hugi elkezdett sütni.
Na nem csak sütiket, de nem ám! Hanem elsőre jöttek a kenyerek.
Aztán a pékáru… kifli, zsömle és egyéb finomságok.

Na egy nap mondja a férjem:
– Mi lenne, ha mi is megpróbálnánk sütni itthon házi kenyeret???

Nosza, próbáljuk meg. Azt még úgy sem műveltem.
Na, nagy kaland. Az ízét talán nem rontom el. És úgy is lészen.

Teljesen felkészületlenül elkezdtük egy joghurtos kenyér legyártását, ami sütőporos volt.
Ahogy olvastam már a receptet, akkor derült ki, hogy a fél kiló liszthez kb. fél liter aludttej vagy joghurt kellene…
nekem meg volt itthon 3,5 dl kaukázusi kefirem. Hát ez van…

Szerencsém is volt, mivel a lányomtól egy pár éve kaptam egy német háztartási robotgépet,
ami dagasztani IS tud. HURRÁ!!! Előtte egy francia Mulinexem volt 22 évig,
avval csak a sütiket készítettem — már mint a tésztáját.
És annak a tányérja is forgott, ez a mostani egy igazi német csoda. HAUZER termék.
Masszív és monstrum. Ugyan ennek nem forog a tányérja, de fémből van a tál. Klassz!
Ez kell a dagasztáshoz! Hát még életemben nem dagasztottam… itt az ideje.

Elő a gép, elő a recept, na meg a mérleg. Nosza!

Veszem a lisztet, a belevalókat, a sütőport és a 3,5 dl joghurtot.
Hát ez így nem elég… öntöttem hozzá tejet. Lesz, ami lesz.

Kész lett a dagasztott tészta. Ahogy a nagy könyv előírta: kelesztés, formázás és kelesztés.
Mivel megfelelő formám sem volt, elő a nagy kerek formámmal — és lesz majd egy szép kerek kenyerem.
Lett!!! És le merem írni, hogy a kezdeti nehézségek árán is a kenyér jó ízű lett!!!
Lapos, de jóízű.

Na innen nem volt megállás. Már csak úgy „rutinból” jöttek a kenyerek:
Normál fehérkenyér, rozsos kenyér, magos kenyér (na az nagyon fini lett a szotyitól!
És még a tetejére is raktam belőle bőségesen!).
És jött a csúcs: libazsíros, lilahagymás kenyér! Ő vitte a pálmát.
Na de ekkorra már rájöttem, hogy az ovális jénai az klassz sütőforma!

És jött a következő lépés… IGEN! A kalács!

Nekiálltam keresgélni recepteket, meg tanulni az újdonságot.
Az alap mindenhol egyforma volt, meg a kelesztés — hát azt már csípőből.
A receptek változatosak voltak: citromos, vaníliás, mazsolás, egyebek.
Én döntöttem: elsőre bele mindent! Vanília, citrom, mazsola!!!

És jött a gond… na én még az életemben nem fontam mást, mint a lányom haját.
Hát ha az jó volt, akkor itt is jónak kell lennie! PUNK-TUM!!!

És lőn csoda! HATALMAS és finom lett a kalácsom.

Na innen sem volt megállás. Jöttek a mindenféle kalácsok.
Csupán valahogy még nem volt tökéletes a sütőm…
és az alkotásaim alja kissé — na ne szépítsük — keményke lett kissé.

Na a férjem is „beleszólt” a dolgokba:
– Most akkor süssünk kakaósat mazsolával!
Adta ki az ukázt. Na de úgy mondta, hogy most felezzem le a nyers tésztát,
és majd most jön a verseny: ki tud szebben fonni…

Hú-ha, mindent bele!
Elkészítettem a kért kakaós–mazsolás tésztát, elfeleztem,
és elsőre az én kalácsom ment a sütőbe. Hatalmasra nőtt, illatozott,
de a meleg hatására a fonat kissé meglazult.

Addig a férjem a konyhaasztalon bűvölte az ő kalácsát…
Fonta, fonta, fonogatta.

Amikor az „ÉN REMEKEM” kész lett, az ő kalácsát raktuk be a sütőbe.
Majd ő elvonult a másik szobába nyomogatni a számítógép billentyűit…

Én mondtam neki, hogy az egész folyamat, amit vállalt, az az övé —
nem strázsálom már az ő sütési idejét…

Hát éreztük az illatokat a konyhából…
Kirohantunk, mint a Zrínyi a konyhába, és még idejében…
mert a kalács már túl volt a sülési idején.
Hú, de finoman fogalmaztam.

Lett is káromkodás… na!!! Csúnya szavak használata! (Így stimmel!)

NÉGEREK NÉZTEK VELÜNK SZEMBE!!!
Az amúgy is holland kakaót tartalmazó kalácsok sütőfürdőt vettek…
Alaposan „kinapozták” magukat a lerniben.

Azért mikor kihűltek a kakaós kalácsok, megkóstoltuk őket…
tejjel egészen fogyaszthatóak lettek.
És teltek a napok… de a kalácsból még mindig vala a spájzban.
De ezek a fránya napok… és még mindig volt abból a… kalácsból.

Megígértem magamnak, hogy nem használok ronda szavakat — és slussz!

Majd eljöve az utolsó nap, amikor a férjem fogta,
és egy laza mozdulattal a kukába landoltatta a kalács maradékát.
Kissé megsirattam… hisz egy kicsit a magaménak is éreztem azokat a kalácsokat!

Majd elkövettünk egy irgalmatlan hibát… ráálltunk a mérlegre.
Ő is, én is…
Le nem írom azt az érzést.

És jött a fogadalom: NEM SÜTÜNK TÖBBET!

Én tovább léptem gondolatban… készítek egy molinót, jó nagyot, és kiviszem az erkélyre.
Az lesz ráírva: LE A KILÓKKAL!!!!!!!!!!!!!

És ha ne adj Isten jön egy második Kovid-hullám,
nálunk csak száraz kenyér lesz csapvízzel!
JUSZT IS!!!