Sisyphosi küzdelem

Mindennapok. Mint egy véget nem érő sziszüphoszi szenvedés. Apró hangyaként elkezded felgörgetni ugyanazt a nálad hatvanezerszer nagyobb követ ugyanazon a rohadék hegyen, hogy aztán a hegycsúcsra érve ugyanúgy meginduljon visszafelé, átmenjen rajtad, beterítsen fekáliával és agyonnyomjon. Legalábbis bennem ekképp definiálódtak, amikor megkaptam életem első nálam hatvanezerszer nagyobb, csaknem szakadásig pakolt sulitáskáját, és anyám először ébresztett fejhangon sikítva a dobhártyámba, hogy: –ŐTÖZZMÁMERELKÉSÜNK!44!44!!!

Aztán amikor már ott voltam a sulipadban, napról napra egyre inkább fogalmazódott bennem a felvetés, miszerint Mikulás bácsi, ha létezik egyáltalán, bizonyára nem gyengén átvágott, amikor nem hozott virgácsot, hisz valami nagyon rosszat kellett tennem ahhoz, hogy az legyen, ami most van. Vágod, egyik nap még nagyban chillben Matchboxozom, most meg reggel a muter szakítja ketté a dobhártyám, napközben meg a csengő, a diáktársak meg a tancinéni, hogy rendetlen a padom, mert nyilván az én hibám, hogy én alig férek bele abba a gerincgyilok padba, nemhogy még azok a retkes könyvek. Ráadásul az már nem okoz gondot senkinek, hogy hátulról rúgdosnak egész matekórán. És ha már Julka néni hittan órán eufemisztikusan, a mennyországba készülünk címszó alatt közölte, hogy előbb vagy utóbb mind meg fogunk murdelni, nehogy már a korlátozott életidőmben ne dönthessem el, hogy a tolltartóm a könyvek alatt vagy felett legyen elhelyezve, meg nehogy már a menzára moslékot zabálni menet ne a kortársaim seggét kelljen bámulnom kötelező jelleggel a sokkalta érdekesebb és roncs állapotban is ezerszer szebb látványt nyújtó kocsik és csuklósbuszok helyett. Hajamismijen? Mint mindenki másé, mert az egyenrangúság és hajszobrászati kompetenciák hiánya értelmében mindenkit csontra ugyanúgy vágnak.

Szerencsére ott volt anyám bíztató és vigasztaló szava: Nyugi fiam lesz ez még így se. Aztán telt-múlt az idő, és egyre inkább kezdtem kapiszgálni, miről beszél. Egyik nap épp olvasást gyakoroltunk, és mit ne mondjak, az apróbetűs szövegben igencsak összefolytak a betűk.
–Milyen egy kat? – kérdezte anyám
–Mutter, te mit látsz? Egy kat. Tom hogy hülyén hangzik, de eskü ez van ott!
Anyám azt hitte, szimplán csak nem figyelek oda, vagy kapkodok. Aztán másnap anyák napjára kellett valami levelet írni, és konkrétan csak foltokat láttam. Még aznap a tanszobán Gizike néni megejtett egy telefont anyámnak
–Csókolom, Krokovai Gizella vagyok, Tibi osztályfőnöke
–Gizella kedves, szerintem Norbit akart mondani, de mondja kérem!
–Vaksi a gyerek; hogy rosszabbat ne mondjak róla.
Aztán később kiderült, hogy lúdtalpam is van, rossz a tartásom, phato és klausztrofóbiás vagyok, és hogy prevenciós céllal nem ártott volna egy hallókészülék sem. Ja, és fogszabályzó is kellett, ami nemhogy a fogsoromon nem javított, de még az állkapcsom is szétment. Nem voltam még 10 éves sem, de már negyedrészt rokkant voltam.
Aztán egy szép nap, a szokásos utunkon egyszer majdnem karamboloztunk. Pontosabban egy nem annyira jól belátható kereszteződésnél kikanyarodás közben anyám akkori Suzy Swift-je úgy döntött, lefullad. Miközben épp százzal gázzal száguldott felénk egy bömös. Talán csak a belső tükrünkre szerelt keresztes nyakláncnak köszönhető, hogy végül a BMW sofőrje le tudott fékezni, és mindenki épp bőrrel megúszta.
Ott levontam a következtetést, hogy a végeláthatatlan sziszüphoszi szenvedés még mindig jobb, mintha a közutakon megmurdel az ember. És elkezdtem kapisgálni azt is, mit jelent anyám bölcs mondata:
A pesszimista azt mondja ennél már nem lehet rosszabb, az optimista pedig afrika, egy beteg gyerek vagy a temető felé mutat: dehogynem. És bizony, mivel a türelem és az energia időről időre fogy, a néhai szünetekkel járó sziszüphoszi kőgörgetés egyre nehezebb. Azóta jópár év eltelt.

Most jelenleg épp a szakdogával szopok. És szinte már-már vigasztaló, hogy amíg így teszek, legalább a járókeretre meg a kerekesszékre nem lesz szükség egy darabig.