Megsárgult fényképek

Szinte egész délelőtt esett az eső, a kedvem is olyan borús volt, mint az idő. Egyedül voltam, hiányoztak a rég, vagy alig pár éve elhunyt szeretteim. Hogy egy kicsit vigasztalódjak, ebéd után elővettem az egyik ősrégi megfakult papírdobozt, benne a sok-sok megsárgult fényképpel.
***
Apai öregapám fiatalkori képét sokáig nézegettem, miközben megpróbáltam felidézni a tőle sokszor hallott történeteket.
A fényképen egy jóvágású, ünneplőbe öltözött, fekete hajú fiatalember néz, kicsit csodálkozó tekintettel a fotográfus masinájába. Azt már tőle tudom, hogy akkor volt tizenkilenc éves, és alig pár hét múlva, már az Első Világháború egyik frontján lövöldözött az ellenségre. Ahogy mondta, nagy kedve nem volt hozzá, de a parancsot nem lehetett megtagadni, mert akkor főbe lőtték volna. Szerencséjére, hamar megsebesült, meglőtték a bal kézfejét, amit csak kitartó makacsságának köszönhetően, nem amputáltak. Az orvos meg is írta öregapámról a rövid jelentést, hogy a makacs parasztgyerek nem engedte levágni szétlőtt kezét, harcolni alkalmatlan, hazaküldi…
Végül is szerencséje lett, a seb begyógyult, de a szétlőtt ínszalagok miatt, ujjai olyanok lettek, mint az össze-visszatekergő fagyökerek. Gyerekként sokszor megkértük, hogy hajlítgassa ki ujjait, amelyek egymásba voltak fonódva. Olyankor mindig elmesélte sebesülésének történetét. Később, ha valamilyen neves esemény miatt közös fotózásra összeállt a családunk, papa mindig úgy igazította megroncsolt kezét, hogy majd az „utókor is meglássa”…
***
Egy másik megsárgult fényképen, alig tizenöt éves apám néz vidáman mosolyogva a fotográfus masinájába. Az elbeszélésekből tudom, a mosolygásból nemsokára keserves sírás lett, mert hamarosan elvitték leventének.
Mire feleszmélt, már Németországba pöfögött vele és sorstársaival a vonat. Apámat falubeli jó barátjával együtt, nem harcolni képezték, hanem egy német paraszt ember gazdaságába irányították dolgozni. A gazda hasonszőrű fiai a fronton harcoltak. Apámékat kárpótlásul kapta…
Ahogy mesélte, a gazda még csak-csak elfogadta őket, mert kellett neki a dolgos kéz, de a felesége, Ő bizony nem. Még enni sem adott nekik, amikor nem látta, a disznók moslékából ették ki a krumplit. Ilyen körülmények között töltötte be a tizenhatodik életévét.
A háború végén amerikai fogságba került, és végig hurcolták fél Európán, mire hazakerült. Sajnos, itthon nem kenyérrel és borral fogadták az amerikai fogságból hazatérteket…
***
Még sokáig keresgéltem a dobozban felmenőim fényképeit. Így találtam rá anyai öreganyám menyasszonyi képére, akinek szemei bizony nem a boldogságtól ragyogtak. Tizenhat évesen nem volt beleszólása, férjhez adták a szülei…
Előkerültek még nagy-nagynénéim szigorú nézésű, apácaruhás képei. A család mindkét ágáról többen is voltak apácák. Közülük egyik, az ausztriai Mariazell-ben szolgált, és egyszer apai öreganyám vonattal elutazott hozzá látogatóba. Jó párszor fel is emlegette a hosszú, több napig tartó utazását…
***
A fényképek nézegetése, és a hozzájuk tartozó emlékek felidézése közben elrepült az idő. Észre sem vettem, hogy már a délután is vége felé járt.
Amikor a fényképes dobozt visszatettem a helyére, elhatároztam, pár történetet dióhéjban leírok. Öregapám szavával élve, hogy az „utókor” is tudjon róla.