Annamária 1.

Becsöngettek az utolsó órára. A hatodik A osztályban, csendben, fegyelmezetten várták a gyerekek a tanárt. Irigykedve hallgatták, a B-sek terméből átszűrődő zajokat. Ordítozást, nevetést, gyanús robajokat.
Nyílt az ajtó, s osztályfőnökük, egyben matektanáruk, Magor bácsi lépett be. Fiatal kora ellenére, nem szerették. A köznyelvben Savnak nevezték, mert olyan maró gúnnyal feleltetett, hogy a legfelkészültebb nebulót is meg tudta ríkatni. Mindig jól fésült haját, folyton igazgatta, apró, ravasz, fekete szemével áthatóan vizslatta diákjai arcát. Ő volt az egyetlen, aki magázta a gyerekeket.
– Mielőtt munkához látnánk, a tegnapi kirándulásra akarok kitérni. Laki Annamária! – kezdte nagyon halkan.
Bájos, szőke lány állt fel a harmadik padban.
– Maga tegnap elveszett a kiránduláson, és a másik hatodikból hozta haza egy gyerek – folytatta Sav.
Az ablakhoz sétált, kezét hátul összekulcsolva szónokolt.
– Ez méltatlan magához. Ez itt, az elit társaság, maguk nem keveredhetnek ilyen dolgokba. Ide nehéz bejutni, viszont, könnyen át lehet kerülni a másik hatodikba. Bár nem mondjuk ki, mind tudjuk, a B, a selejt osztály. Itt ez a Tárnoki is, aki magát hazasegítette.
Annamária, csúnya grimaszt vágott a tanár háta mögött.
– Nálam biztosan meg fog bukni, történelemből talán megkegyelmez neki Margit néni. Leülhet – fejezte be Magor bácsi.
Egész órán feleltetett, majd kicsöngetés után elhadarta az anyagot. A gyerekek kókadtan, rosszkedvűen vánszorogtak ki a teremből.
Annamária is hazafelé indult, két barátnőjével, a duci, vörös Andreával és fekete, vékony arcú Ildivel, mikor az ablakból meglátta Tárnokit az iskolaudvaron.
– Menjetek, még van egy kis elintéznivalóm – mondta a lányoknak.
A szeplős, rosszcsontarcú fiú, nagy buzgalommal farigcsálta az egyik padot. A lány, mögé lopakodott, és rákiáltott.
– Te, meg mit csinálsz?
– Semmit! – vágta rá a fiú, kezét gyorsan a faragásra téve.
– Mutasd.
– Ki fogsz nevetni.
– Az biztos.
A lány addig feszegette Tárnoki ujjait, míg előkerült a mű. Elpirult, s ledobta magát mellé a padra.
– Van rágód? – kérdezte.
– Csak ez – mutatta nyitott száját a fiú.
– Adsz belőle?
– Nem fogsz hányni?
– Dehogy! Barátok között ez így szokás. Nem?
– De igen.
Ültek egymás mellett, arcukat a barátságos, május végi napfénybe merítették, harangoztak a lábukkal, hallgattak.
– Mi volt nálatok az a lárma az utolsó óra előtt? – kérdezte kis idő múlva a kislány.
– Semmi különös. A Blaskó végig akart ugrálni a termen, egy lábon. Közben a Gelencsér meg a Kalner Zsófi krétával dobálta.
– Az király. Amúgy, tudod, hogy Sav el fog vágni matekból?
– Tudom – húzta el a száját Tárnoki. – Mit szóltak tegnap, hogy olyan későn, koszosan mentél haza?
– Örültek, hogy megkerültem. Téged, hogy fogadtak?
– Anya nem is tudta. Túlórázott – vont vállat a fiú.
– Mit melózik?
– Toronydarut irányít. Van egy sárga sisakja, és belátja az egész várost.
– Az csúcs! Az enyém, csak ügyvéd. Dögunalom.
Egy veréb szállt le eléjük, jókedvvel fürdött a porban.
– Te, Noki! Akarod, hogy segítsek felkészülni a pótvizsgára? – ajánlotta Annamária, bár ő is csak gyenge közepes volt.
– Persze. De, azon kívül is lóghatnánk együtt a szünetben.
A gyerekek, a tanárok úgy érezték, az utolsó hét, már egy hónapja tart. Végül mégiscsak felkerült a táblára a V, a vakáció első betűje.
A szünet első napján Annamária már reggel csöngetett Tárnokiéknál, matekkönyvvel a hóna alatt. A tanulás abból állt, hogy fél órát foglalkoztak a törtekkel, azután Noki, megtanította a lányt csúzlival lőni a Ligetben. Így teltek napjaik, közben Annamária olyan dolgokat tanult, próbált ki, amiről azelőtt nem is álmodott. Fára mászni, belógni az Állatkertbe, hídról köpködni a vonatokat…
Egy héttel később a lány reggel összetalálkozott a két barátnőjével.
– Hova tűntél? – kérdezte Andrea.
– Nokival matekozunk.
– A Tárnokival? Miért állsz vele szóba? Tök gáz az a gyerek. Egy hülye. Hogy néz ki! És a haja is milyen már! – vihogott Ildi. – Strandra megyünk, gyere te is.
– De, vár.
– Mit törődsz vele? Hadd várjon! Majd megunja – rángatta a vállát Andrea.
A két lány közrefogta Annamáriát, s erővel magukkal húzták. Ő ellenkezett egy kicsit, aztán már önszántából ment velük. Andrea és Ildi addig duruzsolt, míg szégyellni kezdte a fiút.
Noki, egész délelőtt várta a lányt. Délutánra már azt gondolta, valami baj történt, és elindult hozzájuk. A sarkon befordulva látta, hogy Annamária beszalad a kapun, szőke copfja vidáman táncol. Becsöngetett. Aztán újra. Egy ideig ácsorgott, majd leforrázva hazakullogott.
Másnap, egyedül ment ki a strandra. Jegyet váltott, nem volt érdemes bemászni, a pénztárnál karszalagot adtak. Alig telepedett le, mikor meglátta a három lányt. A tűző napon feküdtek, körülöttük chipses zacskók, üdítők. Hangosan csiviteltek, vihorásztak.
– Sziasztok – huppant le melléjük Noki.
A lányok elhallgattak, egyik se köszönt vissza. Pár perc fagyos csönd után Ildi megszólalt.
– Gyerünk csajok, rossz itt a levegő. Büdös van.
Noki szeme megrebbent, Annamária elvörösödött, s félrefordította a fejét. A lányok szedelőzködtek, a fiú ugyanúgy ült magában. Mikor a Nap égetni kezdte a tarkóját, ő is elindult. Céltalanul kószált a forró utcákon. Szandálja, néhol nyomokat hagyott a megolvadt, puha aszfaltban.
– Hé, Tárnoki! – harsant kiáltás a háta mögül. Folyt. köv.