Tökkelütött Mári

Egykor Seress Máriának hívták. A Gergely utca környékén az idősebbek csak Tökkelütött Máriként emlékeznek rá. Húsz éve gyakran feltűnt az utcán, piros pöttyös ruhájában, kopott játékbabakocsit tolva. Mindenkinek köszönt, barátságosan mosolygott. Időnként megállt, gondosan betakargatta, megsimogatta a kocsiban fekvő viharvert babát, Lencsit. Egy gyerek kitalálta, hogy akire ránevet, az nem felel aznap az iskolában. Rövid időn belül elterjedt a környéken, hogy a mosolya szerencsét hoz. Bár átlépte harmincadik évét, külsőre húsz év körüli csinos nőt mutatott, de szív alakú arcán, porcelán-kék szemében nem csillogott értelem. Kilenc éves korában, rollerezés közben elsodorta egy dömper. Nem sérült meg, de az ijedtségtől megrekedt szellemi fejlődése. Gyermek maradt. Szülei sokáig jártak vele mindenféle kezelésre. Két év múlva kapták meg az ítéletet egy kövér pecsét formájában: „Nem fejleszthető”. Nagyon elkeseredtek. Arról álmodoztak a kiságy fölött, hogy ha majd felnő, a nyomukba lép és orvos lesz. Mindent megadtak neki, ami pénzért megvehető, de azon felül nem törődtek vele. Mári úgy növögetett, mint egy mezei virág. Huszonhét éves volt, mikor anyja belehalt a bánatba, apja három évvel később követte. Mikor érezte, hogy napjai lassan elfogynak, a szomszédban lakó jóságos arcú öregasszonyra, Erzsi nénire bízta a lányt. Mindenképpen el akarta kerülni, hogy gyámság alá kerüljön. Orvosként nem egyszer látta, hogy a gondozottak otthonba kerülnek, rövidesen meghalnak, a hivatal pedig ráteszi a kezét a lakásukra.
Egy komor decemberi délután a lány a szobájában játszott, mikor apja behívta magához. Ágyban feküdt, beesett, viaszsárga arcát kéthetes borosta fedte, húsát csontig leette a rák.
– Most nagyon figyelj rám kislányom – kezdte, közben sípolva kapkodta a levegőt.
Egy szépen faragott fadobozt tartott a kezében.
– Ez gondosan dugd el, senkinek ne mutasd meg, és csak akkor vedd elő, ha valami nagy baj van. Ezen a láncon van a kulcsa, mindig legyen a nyakadban.
Állapotához képest erősen megszorította Mári karját.
– Megértetted?
– Igen, apu. Holnap elmegyünk a Vidámparkba?
A kulcsot a nyakába akasztotta a kis tasak mellé, amiben az igazolványa volt.
Aznap éjjel Seress doktor meghalt. Erzsi néni becsülettel gondoskodott a lányról. Szerette Márit, de sokat lendített az a nagyon jelentős összeg, amit kapott az apjától. Ebből a pénzből segítette is a lányt, hogy a háromszobás lakást fenn lehessen tartani. Mári nyomorúságos rokkantnyugdíja a rezsit sem fedezte volna. A temetést is ő intézte. Közben a doboz ide-oda hányódott a lakásban, Márinak egy héttel később akadt újra a kezébe. Törte a fejét, hova dugja el, végül remek ötlete támadt. Levitte a játszótérre, nagy üggyel-bajjal gödröt ásott a fagyos földbe, s az öreg orgonabokor alá temette. Azután ment hintázni. Mire hazaért, el is felejtkezett róla.
A tavasz lassan, de megállíthatatlanul közeledett. A tél még kitartott egy ideig, azután feladta és megfutamodott.
Erzsi néni naponta háromszor ránézett, főzött, mosott rá, befizette a csekkeket, de a lány többnyire egyedül unatkozott. Mári félt az üres lakásban, leginkább az utcán tologatta a babakocsit. Aznap is így volt, mikor Bugger Károly meglátta. A kocsi belement egy döccenőbe, felborult, Lencsi baba kiesett. A férfi odafutott, hogy segítsen, és legnagyobb döbbenetére nem igazi gyerek feküdt a porban. A délceg, kisfiús mosolyú Bugger azonnal rokonszenves lett a lánynak.
– Gyere el hozzánk játszani – kérlelte.
A férfi töprengve fürkészte Mári arcát, majd szó nélkül otthagyta. A lány utánaszaladt.
– Naaa, gyere fel hozzánk. Úgy unatkozom. És félek is otthon egyedül. De ezt ne áruld el Erzsi néninek. Tudod, apuék elutaztak, és most ő vigyáz rám – hadarta egy szuszra.
Az ember megállt, támadt egy ötlete. Pénzszűkében volt, az utolsó balhé óta eltelt fél év.
– Jól van, menjünk.
A lakásban alaposan körülnézett, felmérte az értékeket, majd leült babázni. Épp csak elkezdték, mikor megszólalt a csengő.
– Ez biztos Erzsi néni – mondta Mári.
– Tréfáljuk meg! Tegyünk úgy, mintha nem lennénk itthon – tette ujját a szája elé Bugger.
– Jó – kuncogott a leány.
Az öregasszony egy ideig ácsorgott az ajtó előtt. Mivel a gyerek (ő így nevezte), sokat volt az utcán, nem aggódott, hazament.
A férfi benézett a hűtőszekrénybe, evett, zsebre tett egy értékes porcelánfigurát, aztán a kedvét töltötte a lánnyal. Mári nem értette, mi történik vele.
Bugger Károly két nap múlva újra megjelent. Becsöngetett Erzsi nénihez, hivatalos személynek adva ki magát, megtudta, hogy a lány nincs gyámság alatt. A terv kezdett alakot ölteni.
Egy héttel később táskájában papírköteggel érkezett. Megvárta, míg Erzsi néni elmegy a piacra, és becsöngetett.
– Akarod, hogy mindig együtt legyünk és sokat játszunk? – kérdezte.
– Persze! – lelkesedett a lány.
– Akkor ezeket itt írd alá, ahol mutatom – rakta ki a papírokat.
Mári gyerekes, gömbölyű betűkkel írta alá a végzetét. Bugger már el sem ment. Elkérte a lakáskulcsot azzal, hogy majd ő vigyáz rá, azután elküldte, sétáltassa meg Lencsi babát. Mikor a leány visszajött, nem nyitott ajtót. Erzsi néni nem volt otthon, Mári ült a lépcsőn, törte a fejét. Valami eszébe jutott. Kitolta a babakocsit a játszótérre, és az orgonabokor tövéből kiásta a fadobozt. Talált benne egy pótkulcsot a lakáshoz, egy harmincmillió forintra szóló betétkönyvet és egy jókora gyémántgyűrűt. A betétkönyvvel nem tudott mit kezdeni, berakta a kocsiba és ráfektette Lencsi babát. A gyűrűről azt gondolta, üveg, s felhúzta az ujjára. A kulccsal visszament a lakásba. Bugger meglepődött, de gyorsan feltalálta magát.
– Most jött távirat apukádtól, hogy menj utánuk Lajosmizsére, és majd együtt jöttök haza.
– Jó. De te akkor is itt maradsz, ha apuék itthon lesznek, ugye?
– Persze! De most már siess! Nagyon várnak.
Mári elindult. A ház előtt virágzó akácfa búcsúzóul tavaszillattal ajándékozta meg, s ágaival még sokáig integetett utána. Folyt. köv.