Ott vársz virággal a kezedben

Évek teltek el, talán túl sok év. Idegesen készülődöm, mint egy tinédzser lány. Ki-be pakolom a ruhákat a szekrényből, fogalmam sincs, mit vegyek fel. Szeretném, ha csinosnak látnál, nem akarom, hogy észrevedd azt, amit az idő nyoma hagyott rajtam. De ugyan mit is számítana? Egyikünk sem fiatal már. Talán ez az utolsó esély, a mi utolsó esélyünk arra, hogy végre összerakjuk összetört darabjainkat.

Mindketten követtünk el hibákat és hoztunk rossz döntéseket, de a legnagyobb baklövésünk az volt, mikor elengedtük egymás kezét, abban bízva, hogy mással jobb lesz, mással könnyebb lesz. Túl nagy árat fizettünk mindketten, mert nem minden arany, ami fénylik. Látszatkapcsolatokra nem lehet boldog életet építeni.

Azt hittem éveken át, hogy túlléptem rajtad, de a szívem tudta azt, amit az eszem tagadott minden egyes napon. Mert eddigi életem minden egyes napján velem voltál, itt bent, a szívem eldugott rejtekében. Veled keltem, veled feküdtem. Ha szomorúság ért, mindig rád gondoltam, hogy vajon most is fel tudnál vidítani, úgy, mint rég? De a választ már tudtam, te vagy az egyetlen az életemben, aki a legrosszabb perceimben is mosolyt tudott csalni az arcomra. Te vagy az, akivel a boldog pillanatokat szívesen megosztom, vagyis megosztottam volna, ha együtt maradunk. De ha valóban őszinte akarok lenni, az utóbbi néhány évben csak felszínes volt a boldogságom. Nem volt az az eget rengető, igazi, melyről jövő érzés, mikor azt mondtam volna, hogy igen, boldog vagyok. Utoljára veled éreztem ezt, és azóta egyszer sem.

Lassan elindulok, a tenyerem izzad, gyomoridegem van. Tudom, ha újra látlak, elvesztem a racionális gondolkodásom. Mert ha veled voltam, más soha nem számított. Tudtam már a legelső napon, mikor megismertelek, hogy szeretni foglak életem utolsó percében is. Melletted jobb ember voltam, és te is mellettem. Ha én voltam gyenge, te voltál erős, ha te elestél, én vittelek tovább. És még sorolhatnám. Nálad jobban senki nem ismert, és a mai napig sem ismer, csak neked mutattam meg a szívem.

Megérkeztem, és látlak téged, ott állsz egy virággal a kezedben, és rám mosolyogsz. Ugyanaz a mosoly, mint régen, ugyanaz a tekintet, és ugyanaz a jóság árad belőled.
Felém lépsz, adsz egy csókot a homlokomra, aztán közelebb húzol magadhoz, majd így szólsz:
– Nem akarok többé egy olyan napot sem, amit nem töltök veled.
– Én pedig nem akarok többé egy olyan életet, amit nem veled élek.

Ez a két mondat számunkra egy fogadalommal is felért, nem is kellett többet mondanunk, az, ahogyan egymásra néztünk, mindent elárult.
A kezembe adtad a virágot, aztán elvesztünk egymás ölelésében, sajnos már a sok elvesztegetett évet visszahozni nem tudjuk, de azt, ami előttünk áll, még széppé tehetjük.