Varázscipő

Mit tehetünk egy olyan világban, ahol a külsőségek többet számítanak, mint az, ami belül lakozik? Kívül mindenki tökéletes akar lenni, túlértékelt lett a külső, a giccs, minden annyira felszínes. Mit tehet egy egyszerű lány egy rendszer ellen, amely csak a divatos ruhákat és a tökéletes sminket tartja szem előtt?

Vivien soha nem volt az a plázacica típus, nem tartotta fontosnak azt, hogy kövesse a legújabb divatot és a sminktrendeket.
Szülei mindig tisztességre nevelték. Édesanyja minden adandó alkalommal azt hangsúlyozta neki:
– Lányom, fő a szolidaritás, manapság minden fiatal nő annyira kihívóan öltözik, az én időmben a női testnek volt értéke. Kifinomult ízléssel öltöztünk, így senki nem bámult ránk úgy, mintha földönkívüliek lennénk.

Miután kirepült a biztonságot nyújtó szülői fészekből, sajnos hamar rá kellett jönnie, hogy nem minden a belső szépség.
Sorra kapta az elutasításokat az állásinterjúkon. Mindenki olyan furcsán nézett rá, bár sejtette, mi lehet az oka, de nem akarta sem elfogadni, sem felismerni. Hű szeretett volna maradni szülei elvárásaihoz és konzervatív nevelésükhöz.

Tudta, hogy amiben most van, nem egy fenntartható állapot. Munka és pénz nélkül nem sokáig bírja a nagyvárosi életet. Szerzett hát magának egy lakótársat, hogy legalább a rezsiköltség oszoljon meg. Petra rendes lány volt, bár a szöges ellentéte Viviennek. Az öltözködése és viselkedése kicsit kihívó volt, de volt a szemében valami furcsa, amitől tudta, hogy megtalálta a megfelelő embert, akivel osztozhat a parányi kis lakáson.

Petra kicsit érdekesnek találta a lányt, de lassan szoros barátság alakult ki közöttük. A hónapok alatt Viviennek sikerült állást találnia, de érezte, hogy valami hiányzik az életéből, nem tudott kiteljesedni, és ez felemésztette.

– Vivien, nem bánod, ha kérdezek valamit? – nézett rá egy este, mintha már napok óta próbálná összeszedni mondandóját.
– Kérdezz csak bátran – felelte neki.
– Miért öltözöl úgy, és miért hordasz olyan frizurát, mint a nagymamám? Ne haragudj, tényleg nem bántani akarlak, de 2026-ot írunk, és olyan, mintha a hetvenes évekből jöttél volna. Szép vagy és csinos, miért engeded, hogy a külsőd alapján ítéljenek meg az emberek?
– Ezt te nem érted, hisz épp az az. Nem akarom, hogy a külsőmmel legyen bárki is elfoglalva, azért szeressenek, ami itt van bent – csattant fel Vivien.
– Ugyan már – nevetett Petra –, hisz épp ez a különc öltözködés az, ami bevonzza az emberek tekintetét. Miért nem próbálsz kicsit változtatni? Talán akkor több önbizalmad lenne.
– Önbizalmam? Nekem van önbizalmam! – az utolsó szó jogán Vivien elviharzott, magára zárta szobája ajtaját.

Petra hallotta, hogy a lány sír. Tudta, hogy kicsit erősen húzta le a sebtapaszt, de biztos volt abban, hogy barátnőjének változásra van szüksége.
– Vivien, kérlek, nyisd ki az ajtót – kopogott.
– Menj el, kérlek, hagyj magamra – szólt vissza.
– Ugyan már, kérlek, engedj be, beszéljünk.

Végül Vivien beengedte Petrát. Elmesélte az életét és azt, hogy szülei szigorúan nevelték. Mindig mindenben irányítani akarták. Soha nem öltözhetett úgy, mint más lányok, és idővel ez lett számára a normális. Beletörődött, és később, miután elköltözött, már természetes maradt neki, hogy így öltözzön.

Petra egy ideig csendben volt, aztán megszólalt:
– Szeretnéd, ha én lennék a tündérkeresztanyád? – nevetett fel.
– Nem egészen értelek.
– Ismered Hamupipőkét?
– Ugye nem arra gondolsz, amire gondolok? – ebben a pillanatban már Vivien is nevetett.

Néhány óra elteltével Petra összekapta barátnőjét, akinek kissé különc öltözködése mögött egy bájos lány volt. Kapott új frizurát, ruhát és egy szolid sminket, ami nem hivalkodó, de mégis kiemeli tengerkék szemét. Vivien nemcsak külsőleg változott meg. Amikor a tükörben nézte magát, érezte, hogy az új külső valami többet ad neki attól, hogy az emberek már nem néznek rá többé kikerekedett szemmel.

Önbizalma lett és kisugárzása. Egy erős nőt látott a tükörképében, aki soha nem adja fel, hisz tudja, csak egy élete van. Úgy kell élnie, ahogy neki jó, nem úgy, ahogy a szülei és mások elvárják tőle. Jól érezte magát a bőrében, végre tetszett neki az, akit látott. A mosolya pedig most már igazi volt, nem csak egy erőltetett álarc.

– Vivien, nézd, ezt a cipőt, ez a tiéd – szólalt meg Petra.

Vivien, mikor a kezébe fogta az apró kis sarokkal rendelkező cipőt, rájött valamire: bár nem a külső a legfontosabb, de ha valaki nem érzi jól magát a bőrében, nem szabad félni a változástól. Néha elég egy rámenős barátnő, egy hajvágás, egy kicsi smink, egy új póló, egy farmernadrág – és máris más az összkép. Nem utolsósorban pedig egy szép cipő.