FRAU THEA ÉS A POLIP

Már három hete voltam otthon, amikor felhívtak az ügynökségtől és tudatták velem, hogy találtak nekem egy nénit Bécsben, akit egy hétig kéne gondozni, ugyanis a gondozónője megbetegedett. Elmondták, hogy a néni 87 éves, nehezen jár, azt is csak járókerettel, de amúgy nagyon vitális, aktív, semmi különös gondozást nem igényel, könnyű munkám lesz ott.(Ezt általában mindig így adják le az ügynökségnél, hogy könnyű munka, nincs ott semmi különös, aztán a valóság néha váratlanul arcul csap minket, gondozókat. Megértem ám én az ügynökséget is, mert ha azt mondanák, hogy egy kibírhatatlan, szekáns, agresszív páciensről van szó, ki akarna odamenni?) Elvállaltam. És tényleg! Thea asszonnyal az égvilágon minden rendben volt, kivéve, hogy éjjel fél egyig nézte a tévét (ami természetesen azt jelentette, hogy fél egyig ott kellett üldögélnem mellette), hogy minden reggel más színű csészéből itta a teát (nem volt szabad összekeverni: hétfő-piros, kedd-kék, szerda-sárga, csütörtök-pirospöttyös, péntek-kékpöttyös, szombat-sárgapöttyös, vasárnap-fehér), hogy az elsötétítő függönyt harminc centire kellett elhúzni az ablak mindkét felén, és sorolhatnám tovább ezeket az apróságokat. Mindezek ellenére egészen jól kijöttünk egymással. Semmi említésre méltó nem is jut az eszembe. Azaz, mégis. Ezt el kell, hogy meséljem. Történt egy szombati napon, hogy sétálni mentünk ''Tea nénivel'' (magamban így hívtam őt, de ebben egy csepp rosszindulat sincs, ezzel csupán arra utaltam, hogy a neve- Thea nagyon illik hozzá, hiszen literszámra itta a teát. ). Mivel közelünkben volt egy hatalmas piac is, azt néztük meg. Bár ne tettem volna! (Sajna, az én ötletem volt...). Járkálunk, járkálunk, mármint én járkáltam, Tea néni a tolószékben ült, bámészkodtunk, gyönyörködtünk a piac kínálatában. Egyszer csak Tea néni megálljt parancsolt. Egy tengeri herkentyűárus standja előtt álltunk meg. Azt mondja nekem a néni, hogy vegyek polipot (!!!), azt szeretne ebédelni. Azt hittem, menten elájulok, életemben nem láttam még ilyen közelről polipot, nem is ettem még. Nem tudtam, mit tegyek. Azt viszont tudtam, hogy szombaton és vasárnap a gondozónőnek nem kell főznie, mert ilyenkor a néni lánya főz valamit, azt elhozza és azt esszük mind a hárman. Mondom hát Tea néninek, hogy ma nem kell főzni, hiszen Hilde lánya főz valamit. Erre azt mondja nekem, hogy amit a lánya főz, az sz@r és ő polipot akar enni. Próbáltam őt meggyőzni arról, hogy ki tudja, mióta áll itt ez a polip, lehet, hogy már öreg ,ízetlen a húsa, de a néni hajthatatlan maradt, sőt már fel is emelte a hangját (szinte kiabált), így követelve a polipját. Mit volt mit tennem, fő a nyugalom, egy darabig még szemezgettem az okthopus vulgaris-szal (közönséges polip), aztán vettem egyet. ''Egész úton hazafelé azon gondolkodám'', mit is fogok csinálni a polippal. Mert azt sem tudtam, hogy főzik, sütik vagy párolják-e. Abban azonban biztos voltam, hogy én nem fogom elkészíteni ebédre. Nem is kellett. Dél körül megérkezett Tea néni lánya Hilde, aki az ebédet hozta. Elmeséltem neki a polipos esetet,ő meg anyjának csak ennyit mondott:
- Jesszusmária! Anyu, megbolondultál? Mióta eszel te polipot, hiszen még a halra is azt mondod, hogy büdös, azért nem kell!
- De én polipot akarok enni!
- De azt sem tudod, milyen íze van, te nem szereted a tengeri herkentyűket!
- Azt hiszem, most már szeretem...
Megijedtem, hogy veszekedésbe torkollik a dolog, mert már mindkét hölgy eléggé felemelte a hangját, ezért intettem Frau Hildének, hogy jöjjön ki a konyhába. Azt ajánlottam neki, hogy vigye el magával a polipot és mondja azt az anyjának, hogy otthon elkészíti és hétfőn az lesz az ebédje. Így is volt. Tea néni megnyugodott, mi meg szépen megebédeltünk. Másnap Frau Hilde megint hozott ebédet, Tea néni megette, de hozzátette, hogy várja holnap a polipot. Frau Hilde megnyugtatta, hogy úgy lesz. Hogy valóban úgy történt-e a dolog és hogy Tea néni hétfőn polipot ebédelt-e, azt már nem fogom megtudni soha. Hétfőn ugyanis lejárt az egyhetes helyettesítésem és hazautaztam.