SOSEM LEHET MEGEMÉSZTENI!

A legnagyobb feltűnést – általában – mindig azok a nők gyakorolják egy adott társadalmi csoportra, akik vagy dögös szuperbombázók, vagy olyan fizikai adottságokkal rendelkeznek, melyekre óhatatlanul is a legtöbb ember nyálcsorgatón, sóvárgó mohósággal felkapja a fejét. Egyesek még elismerésük jeleként füttyentgetnek nagyokat.

A fantasztikusan sugárzó, nagy barnaszemű teremtés kontyot viselt, nyárias szoknyáját akár a legfinomabb anyagból is szőhették volna. Magas sarkú cipőt és kis táskát hordott; mindene annyira tökéletesnek, kifogástalannak tűnt, mintha a Monacói Hercegségből vagy valamelyik alkotmányos monarchiából jött volna látogatóba.

Sugárzó, angyali lénye egyáltalán nem volt tekinthető sem szokványosnak, sem megszokottnak. Minthogy a legtöbb ember nehezen is tudta volna elképzelni, hogy Grace Kelly, Audrey Hepburn vagy Pier Angeli egyszerűen lemenjen a sarki közértbe bevásárolni. Ez egyszerűen totális képtelenségnek tűnt egy olyan korban, ahol sajnos a legtöbb ember a szeme után megy, és nem a szívére hallgat.

Sokuknak például fel sem merült a gondolataiban, hogy ennek az álomszép, kifinomult, és bizonyára roppant intelligens, arisztokrata stílusú nőnek milyen nyomorúságos, szomorú, kiszolgáltatott volt a gyerekkora. Nem csupán azért, mert rút kiskacsának bélyegezték, és szigorkemény anyja nem győzte állandóan figyelmeztetni: mindig is egy kövér, hájas tehén lesz belőle. Most mégis, akárhol végigment egy bevásárlóközpont sorai között, a legtöbb ember zokszó nélkül hátrafordult utána, és elismerő pillantásokkal dicsérte.

Most is csupán azért ugrott el szabadidejében élelmiszert és egy-két apróságot venni, mert rajongásig imádott nagymamája, akinél szívet megható nyári vakációkat tölthetett, nagyon beteg lett, és a felnőtt nő mindenben támogatni és segíteni szeretett volna neki, mert úgy érezte lelke mélyén, hogy ennyivel mindenképp tartozik.

A szükséges alapvető tartós élelmiszerek mellett még vett pár dolgot, és mire végigjárta és megfontolt precizitással megvásárolta mindazt, amiről úgy gondolta, hasznos vagy fontos lehet, a nagyméretű bevásárlókocsija is jócskán megtelt.

Amikor a pénztárhoz gurult, szinte azonnal szemet szúrt neki egy pöttöm kislány, aki keservesen sírdogált, mert anyja éppen akkor ordítozott vele torka szakadtából, és úgy nézett ki, hogy kishíján nyomban fölpofozza ott mindenki szeme láttára.

– Nézz rám, ha hozzád beszélek! Az a legkevesebb, hogy rám nézz, ha hozzád beszélek, Adrienn! Mégis mit képzeltél magadról, mi?! Nem zabálhatsz több édességet! Így is egy nagy, kövér, hízott disznó vagy! Szánalmas és gusztustalan vagy, akárcsak az az idióta apád, aki egész nap csak sört vedel és focimeccset bámul!

– Ma-mami… miért haragszol rám…? Mi-miért vagy dühös…? – szipogta rendkívül elveszetten, elkeseredetten és totálisan megfélemlítve a kislány.

– Nekem ne merészelj sírni! Megértetted?! Mindenki minket néz! Mikor nősz már fel végre?! – húsos karjait azonnal rángatni, ráncigálni kezdte, mint egy ócska krumpliszsákot.

A gyönyörű, intelligens, kifinomult nő tőlük két vásárlónyira állt, és most megkérte az első két vásárlót, hogy hadd állhasson be a dühöngő anyuka mellé, amit a két idősebb, nyugdíjaskorú ember zokszó nélkül meg is engedett. Talán éppen itt volt az ideje annak, hogy valaki móresre tanítson egy dühöngő szülőt, aki elfelejtett gyerekmódra gondolkodni és érezni.

– Szervusz kicsim! Hogy hívnak? – kedvesen leguggolt hozzá, hogy testük egy vonalba kerüljön, és ne kelljen fensőbbségesen beszélni vele. – Az én nevem Anna! – nyújtotta kedvesen a kezét, mire a megilletődött és kisírt szemű kislány is kinyújtotta húsos ujjacskáit, és óvatosan megfogta a makulátlanul finom, gyöngéd kezet.

– Adrienn vagyok… öt éves… – felelte bizonytalanul, nagyon félősen. Talán arra gondolhatott, mekkora patáliát fog csapni idegbeteg anyja, ha észreveszi, hogy szóba állt egy kedves idegennel.

– Nincsen semmi baj, kincsem! – benyúlt a kistáskájába, kivett egy monogramos selyemzsebkendőt, és óvatosan felitatta vele a kislány őszinte könnyeit. Gyengéden megtörölgette nagyon elveszett arcocskáját.

– Nagyon okos és szép kislány vagy! – igyekezett bátorítani, támogatni, hiszen pontosan tudta, miket élhetett át szomorkás gyerekkori életében eddig. – Mit szeretnél, kicsim?

– Anyukám mindig azt mondja, ne álljak szóba idegenekkel, mert ők gonosz bácsik és nénik!

– Anyukádnak igaza van, de én megmondtam, hogy hogy hívnak, és te is elmondtad, így már nem vagyunk idegenek egymásnak, nem igaz?

A kislány ezen erősen elgondolkodott, majd barátságos és kíváncsiskodó kifejezés jelent meg az arcocskáján. Úgy tűnt, már nem akar sem sírni, sem szomorkodni.

– Te sokkal jobb vagy, mint az anyukám! – hálás kis szíve valósággal csilingelt, ahogy fátyolos szemein át ránézett. Őszinte hála ragyogott bennük.

– Jaj, de drága vagy! – óvatosan megölelgette. – Szeretnél egy fagyit vagy csokit?

– Szeretem a csokit… – felelte kis madárka hangon.

– Tudod mit? Te választhatsz, milyet szeretnél!

– Én??? – döbbent meg a kislány elkerekedett, hitetlenkedő szemekkel.

– Bizony, bizony, csillagom! Akkor hát? Válasz?

A kislány erősen koncentrált, törte kis buksi fejét, hogy vajon melyik lehet a legfinomabb csoki, amit valaha is kóstolt. Pufók kis kezecskéivel rámutatott előbb az egyik csokimárkára, aztán a másikra, ahány csak ki volt rakva a pénztár melletti rekeszbe. Látszott rajta a heves félszegség, ami általában akkor fogja el az embert, amikor döntéskényszer előtt áll.

– Szerintem ez a három nagyon jó választás, kicsim! Én is ezt választottam volna! – megsimogatta a kislány haját, majd a kért csokikat a futószalagra rakta.

A váratlan fenyegetés ekkor robbant.

– Hé! Hogy merészeli?! Mi az ördögöt akar az én lányomtól?! – rángatta durván, erőszakosan el a gyönyörű nőtől a dühöngő anyuka a lányát.

– Üdvözlöm, kedves asszonyom! Anna vagyok! Bűbájos kislánya van!

– Nem ezt kérdeztem, maga ócska riherongy! Arra feleljen, mi a francot akar a lányomtól?! – ellenséges, támadó állást vett fel. Szinte vérben forgott a szeme.

– Kedves Asszonyom! Ne legyen irracionális, ha megkérhetem! Félreérti a helyzetet!

– Engem maga ne nyugtasson! Érti?! Ha még egyszer a lányomhoz szól akár egyetlen szóval is, megtalálom magát, és kicsinálom! Világos?! – az idegbeteg anya teljesen beszámíthatatlannak látszott.

A kislány közben újra sírni kezdett, pusztán azért, mert szóba állt egy kedves idegennel.

– Te pedig jegyezd meg! – durván ragadta meg a kislány húsos karjait. – Ha még egyszer ellent mondasz nekem, akkora pofont kapsz, hogy lerepül a fejed! Most pedig egy-kettő! Pakold be a cuccokat a kocsiba, aztán irány haza! Már megint miért sírsz?!

Ekkor akarta visszakézből megütni.

– Asszonyom! Ezt mégsem kellene! – állította meg hanggal, majd határozott kézmozdulattal Anna.

– Hogy merészeli, maga kurva?! – meresztette rá vérben forgó szemeit. – Feljelentést fogok tenni maga ellen! Eresszen el azonnal! – rikácsolta.

– Sose merje még egyszer megütni a saját gyerekét! Pláne ne nyúljon hozzá ennyire durván! Megértette?! Nekem is ugyanúgy jogomban áll feljelenteni magát, de én a gyermekvédelmi szolgálatot is felhívom! Sőt, ha kell, elmegyek az emberjogi bíróságra is! – határozott, talpraesett nő benyomását keltette.

A legtöbb boltban tartózkodó, főként nyugdíjas vásárló elismerően meg is tapsolta.

– Ezt nem ússza meg ennyivel! – üvöltötte a nő. – Börtönbe csukatom magát!

A kislány sírva nézett egyik felnőttről a másikra. Kis angyali lelkében egymást kergették a félelmes gondolatok. Tudta: ha hazaérnek, anya megint meg fogja verni.

A nő most lehajolt hozzá:

– Őszintén sajnálom, kicsim! Te nem tehetsz semmiről! Meglásd, minden rendbe fog jönni előbb-utóbb! – gyöngéden megpuszilta a kislány arcát. Felállt, és keményen az anyának szegezte:

– Megismétlem: soha ne merje megütni ezt a kis angyalt, különben még találkozunk!

A kifizetett csokikat a kislány markába adta. Legalább úgy érezhette, hogy kapott valamit ezen a szomorú napon.

A dühöngő anya addig, amíg mindenki látta, egy ujjal sem merte rángatni a gyerekét. Hagyta, hadd cipekedjen egymaga.

A vásárlók értetlen döbbenettel figyelték az eseménysort.

A csinos nő kilépett az üzletből, igyekezve megőrizni méltóságát, de amint elért az autóparkolókig, elbújt egy nagyobb teherautó mögé, ahol senki sem láthatta – és keservesen sírva fakadt…