Balszerencse

A villamosvezető szinte semmit sem vett észre. Olyan fülledt, áporodott, páradús, kánikulai nap volt ez is, akárcsak a többi nyárias nap. Egykedvűen végezte a munkáját. Ha tilos jelzést kapott, természetesen addig nem indult el, amíg a kis lámpa sárgára nem váltott.
A szerelvény pengeéles acélkerekei gördülékenyen mentek át a vágányokon. Nem szóltak, nem figyelmeztettek, hogy egy idősebb, aggastyánkinézetű, valószínűleg hajléktalan férfi fekszik a sínek között, és úgy tesz látszólag, mintha csak szunyókálna.

Az egyik utas – akibe szorult néminemű lélekjelenlét –, azonnal meghúzta a kis piros vészfékező kart, és a szerelvény kocsija vészterhesen, csikorgó fékezéssel megállt, majd parancsszóra az összes automatikus lengőajtó kinyílt.
– De hát mi történhetett?! – néztek önmaguk között össze az utasok, mintha csak éppen valami újdonságra lennének kíváncsiskodva figyelmesek, mely talán jótékonyan kibillentheti őket unalmas, molyrágta hétköznapjaik egyhangúságából.
– Súlyos baleset történt, tisztelt utasok! – recsegte visszhangzó, megtört szavait a vezető mikrofonja. – Felhívom szíves figyelmüket, hogy a szerelvény most pár órát várakozni fog! Átszállásra van lehetőségük! – Ezt követően a vezető villámgyorsan kiugrott vezetőfülkéjéből, majd azonnal a bajba jutott férfihoz rohant, és letérdelt hozzá, hogy kitapogassa hevenyészett pulzusát. Mindvégig pánik és halálfélelem uralkodott rajta, hiszen amennyiben bebizonyosodik a feltételezés, hogy neki is köze lehet egy halálos kimenetelű balesethez, szinte azonnal felfüggesztik, és elveszítheti az állását.

Két kezével megragadta az aggastyán két élettelen karját, és óvatosan igyekezett elvonszolni a sínek melletti kiégett füves részre. Mobiljával riasztotta a mentős diszpécsert, aki szavát adta, hogy legalább fél órába is beletelhet, amíg a csúcsforgalomban sikerül kiküldeniük egy esetkocsit a helyszínre; addig igyekezzen mindent megtenni, hogy életben tartsa az ismeretlen férfit.

A legtöbb idősebb, nyugdíjaskorú utas egy emberként a szerelvény ablakaiból figyelte, mi történik. Egyesek drámaian felsóhajtottak, mintha csak éppen színházban lennének, vagy egy rosszul sikerült színházi előadást néznének végig, míg a fiatalabb generáció tagjai közönyös tunyasággal inkább elhagyták a helyszínt, nehogy a végén még őket is kihallgassák a rendőrök.
– Hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet a mostani világban! – sóhajtott fel hangosan valaki.
– Miért nem jönnek már azok az istenverte mentők?! Már alig él a szerencsétlen! – mondogatták idegeskedve többen is.

A villamosvezető levette totálisan átizzadt felső, egykor patyolattiszta ingét, majd két tenyerével nyomkodni kezdte az aggastyán mellkasát, hátha beindulnak a legfontosabb élettani funkciók. Amikor látta, hogy ezzel nem megy semmire, következett a mesterséges lélegeztetés. Ötpercenként igyekezett levegőt pumpálni az aggastyán orrába, majd jöhetett a mellkas további ütemes nyomogatása. Mintha érezte volna, hogy ez az ismeretlen, hajléktalan férfi egyedül azért feküdt le a villamossínekre, mert meg akart halni, de valószínűleg a rekkenő kánikulai hőségben megállhatott a szíve, mielőtt a villamos jött volna.

Mire a mentők jó félórás késéssel megérkeztek, a villamosvezető még mindig folytatta az elsősegélynyújtást, mert mindenképp fenn akarta tartani a látszatot, miszerint: „Nem lesz semmi baj!”
Két mentőstiszt kezdte serénykedve vizsgálni az élettelen testet, majd alig tíz perc után közölték az egyértelmű tényt, hogy az illető valószínűleg infarktus miatt veszíthette életét. Őszinte sajnálatukat fejezték ki, majd visszaültek a mentőautóba, és szirénázva elhajtottak.

– Ennél szomorúbban, szerencsétlenebbül már ritkán kezdődhetne a napom! – szögezte le hangosan a vezető.
Alig tizenöt perc múltán két szirénázó rendőrautó is feltűnt szinte a semmiből, és a kiégett pázsiton fékeztek le, mintha csak ezzel a helyszíni intézkedést szerették volna látványosabbá tenni.

Két kék egyenruhát viselő rendőr szállt ki a kocsiból: egy férfi és egy fiatal nő. A fiatal nőn inkább meglátszott, hogy életében most van először terepen, és valószínűleg most láthat először holttestet. Azonnal távolabb ment kollégáitól, és a fűre hányt. Egyik kollégája segítőkészen zsebkendőt adott neki.

Az egyik rendőr máris célba vette a – látszólag – teljesen halálra rémült villamosvezetőt, mintha ő lenne a főbenjáró gyanúsított. Hivatalosan lépett oda hozzá, majd néhány szükséges, kötelező kérdést tett fel:
– Ismerte az elhunytat?
– Mikor vette észre, hogy meghalt?
– Volt az elhunyt férfinak hozzátartozója vagy családja? stb.

A villamosvezető mindenre nemmel felelt, és sokszor idegesen viselkedett. Mintha ezt az egész ügyet egyedül csak az ő nyakába akarnák varrni. Most már egészen biztos, hogy ő sem fogja ennyivel megúszni! Az agymosott, rabszolgahajcsár főnöke berendeli, amint tudomására jut ez az eset, és lehet, hogy felfüggeszti vagy ki is rúgja majd – attól függ, milyen kedve lesz.

Utolsónak a halottkém is megérkezett, nem meglepően egy fekete, sötétített üvegű autóval. Precíz alapossággal gumikesztyűt húzott mindkét kezére, mégis úgy fogta meg a holttestet, mintha leprás vagy fertőzött beteg lenne. Alaposan megvizsgálta. Igen. Semmi kétség! Ez az ember a rekkenő hőségben infarktust kapott, és nem volt segítsége. Végül megtermett, vállas kollégája volt az, aki fekete műanyag zsákba csomagolta a holttestet, és berakta fektetve az autóba, majd ők is elhajtottak.

Mikor már mindenki elment, a villamosvezető az órájára pillantott. Ekkor vette észre, hogy a déli egy óra is rég elmúlt már, és bár kissé morbidnak hangzott, de erősen megéhezett. Utoljára egy szalámis szendvicset evett, amit még kora hajnalban sebtében pakolt magának.

Az üres szerelvény még mindig a síneken vesztegelt, mintha várakozna valamire. A vezető beült az indítófülkébe, majd újra áramot adott, becsukta egyetlen gombnyomással az automata ajtókat, és a végállomásra ment. Útközben mobiltelefonon beszólt a főnökének, hogy balesete volt, és sajnos holttest is van az ügyben.

Mire odaért a végállomásra, lezárta a szerelvényt, és leadta aznapra a műszakját, szinte nem volt olyan kolléga, aki ne erről az esetről pletykált volna félmondatokban.
– Hát, pajtás… őszintén sajnállak téged! Tudod, öreg haver, ez bárkivel előfordulhatott volna! – próbálták megnyugtatni zaklatottá vált, álomképeket kergető lelkiismeretét.

Végül kötelezően bement a főnöke irodájába, és várta az aznapi barátságtalan, megleckéztetős feketelevest. Hármat kopogott a biztonság kedvéért. Odabentről dühös hangokat lehetett hallani. Végül nagy sóhajokkal bement.
– Á! Benedek! Meséljen már, az isten verje meg, mi történt magával?! – nézett vele farkasszemet ellenségesen a sörhasú, pocakos főnöke. – Csak nem elgázolt egy szerencsétlen járókelőt?!
– Főnök úr kérem… baleset történt. Egy hajléktalan férfi infarktust kapott a síneken fekve… éppen csak meg tudtam előtte állni… – igyekezett összefüggően, magabiztosan beszélni, mégis érezte, hogy a mardosó bűntudat mindig félbeszakítja.
– A fene vigye el magát! Ne habogjon itt nekem! Rögtön térjen a tárgyra! Tehát?! Mi történt részletesen?!

A villamosvezető mindent pontosan, részletesen elmesélt, bízván abban, hogy főnöke megértő, segítő támogatására számíthat, mégis főnöke azonnal felfüggesztette – mondván, amíg az ügyet kivizsgálják, addig nem dolgozhat –, aztán majd előbb-utóbb megint munkába állhat.

Erre azonban nem kerülhetett sor, mert a vizsgálat lezárását követően – mely ártatlannak minősítette a villamosvezetőt – a szegény férfit azonnali hatállyal kirúgták a munkahelyéről.