NAGY HALAK

A négy egykori gimis barát egy hangulatos, kissé felkapott bisztróban találkozik valahol az Andrássy út forgalmas pontján. Az utóbbi egy-két évben ez a felkapott úrinegyed is méregdrágává vált, bár ezt mintha csupán az itt lakó emberek, és nem a mindent lefényképező turisták vennék észre.

Mind a négyen jóformán egyszerre érkeznek a helyszínre. Többségük márkás, hanyag, sportos eleganciát képviselő öltönyt vagy zakót visel. Az inget most lazább pólóra cserélték szinte kivétel nélkül. S míg a méregdrága, eredeti olasz bőr félcipőkben toporognak, addig akad négyük között olyan is, aki inkább a kényelmesebb tornacipős sikkességet pártolja.

– Szevasztok, skacok! Na, mi a pálya? Mit iszunk? – kérdezi egy Rolex karórát látványosan felvillantó, hetvenkedőn dicsekvő, zseléshajú fiatal férfi, akinek márkás, sötétített lencséjű napszemüvege szinte mintha szándékosan elrejtené kifejező hiúzszemét, amellyel főként hölgyprédákra szokott vadászni.

– Csá’, öreg! Milyen jól öltözött itt valaki! – jegyzi meg egy másik, szintén hanyag, sportos eleganciát képviselő férfi, akin szintén zakó van, és ahogy könnyedén leejti magáról a drága ruhadarabot, szándékosan egy csiripelő hölgytársaság felé fordul, akik szándékosan úgy fogyasztják alkoholos italaikat, hogy a kissé túlméretezett szívószálat csücsörítve veszik babonázó ajkaik közé, mint akik totálisan be vannak gerjedve, és most éppen a flörtölési technikájukat tesztelik maguk között. Ez rendkívül imponálhat a fiatal férfinak, mert egyik karján szépen fejlett izomzat csoportosul, és most szándékosan befeszíti karját, hogy minden izomcsoport kivehetően látszódjék. Majd elégedetten küld a hölgytársaság irányába egy kissé önelégült, magabiztos, lézeres fogfehérítéses bájmosolyt, amellyel – elméletileg – még a legkiállhatatlanabb hisztérikákat is könnyedén ágyba tudná csábítani.

– Hé, figyelj, haver! Látod ott szemközt azokat a bombázó bigéket? Öregem, már hogy be vannak gerjedve! Még egy-két látványos bicepsz­tornáztatás, és mindegyik a karomból fog enni – jegyzi meg arrogáns ragadozóösztönnel, mint akinek az egyetlen, elsőrendű feladata a becserkészés volna.

– Hát haver, én úgy tudom, hogy téged egzotikus, álomgyönyörű feleség vár odahaza, és három édes kis lurkó! – jegyzi meg a másik, furcsán nézve rá, mintha az megfeledkezett volna valami nagyon fontos dologról.

– Hapsikám! Nekem olyasvalaki ne jöjjön ilyen szöveggel, akinek minden jut, legalább öt dögös tyúk! – kioktatásnak szánta a megjegyzést, és szinte élvezi, ahogy a másik férfi szeme ellenséges szikrákat kezd szórni.

– Hé, gyerekek! Higgadjunk le pár percre! Elvégre mióta is vagyunk haverok? Már kis pöcsös korunkban is együtt koptattuk a flasztert! – áll közéjük a harmadik férfi, aki úgy fest, mintha egy divatmagazinból lépett volna ki. Rajta minden szinte már idegesítően tökéletes és kiegyensúlyozott.

– Jocó! Állítsd le magad! Csak marhulunk, hülyítjük egymást! Tudod, idióta, gyerekes tréfa! – igyekszik elsimítani a fennálló, kissé feszült helyzetet a Rolex karórás.

– Uraim! Hogy vagytok? – végül a negyedik férfi is besétál sármos eleganciával, mint aki pontosan tudja, hogy bármit megkaphat, és bármit el is érhet ebben a nagybetűs életben, hiszen jócskán megtanulta kihasználni adottságait, és manipulálni gátlástalanul az embereket. Ha bárki megkérdezné egy interjúban vagy podcastban, hogy hogyan szerezte az első millióját a vállalkozásaihoz – amelyekből nem is egy van –, simán, lazán rávágná, hogy csupán csak a megfelelő kapcsolatok és összeköttetések kérdése az egész.

– Pincér! Legyen szíves! Rendelni szeretnék! – szól oda félvállról egy fekete ruhát és fehér kötényt viselő, kissé idétlen, nyurga srácnak, aki szemmel láthatóan kissé meg van illetődve attól, hogy éppen neki szóltak az egész helyiségben. – Ó! Ti kértek egy italt, vagy valamit? – néz most a többi három férfira kérdőn.

– Igen! Azt hiszem, kamaszkorunk óta nagyon bírjuk a vodka–narancs kombinációt.

Megjelent az asztaluknál egy kissé csetlő-botló, ügyetlen pincér, hogy felvegye a rendelést. Hárman kapásból összenéztek, és mindegyiknek azonos, szemétkedő gondolatai támadtak: „Jó volna titokban elgáncsolni ezt a kis szerencsétlenkedő, pipogya pojácát! Az ilyenek nem lehetnek a menő partiarcok és sikeres emberek társaságának oszlopos, számító tagjai!” – vélekedtek, de inkább nem csináltak semmit.

– Parancsolnak az urak? – kérdezte félszegen, tétován körbetekintve rajtuk.

– Kedves, hogy végre megkérdezi! Már egy örökkévalóság óta szeretnénk rendelni! – dobja be alpári, leereszkedő viccét a bicepszes izmokkal megáldott sármos férfi.

– Ö… elnézésüket kérem a kellemetlenség miatt! – kezd a semmiért is szabadkozásba a pincér. – Ha gondolják… – itt azonnal félbeszakítják.

– Tudod mit, kisöreg?! Elmondom, hogy mi lesz! Idehívom a főnöködet, aki a mi személyes barátunk, és elmeséljük neki, hogy szándékosan akartál velünk kekeckedni, mert nem hoztad ki a megrendelt italunkat! – röhög az egyik sportzakós halál komolyan, mintha nem babra menne a játék.

Erre a másik három is torka szakadtából hahotázni kezd, és ez bizony kínos feltűnést eredményez a többi, disztingvált, előkelően elegáns törzsvendéggel szemben. Többen azonnal sugdolózni, pusmogni kezdenek, hogy vajon kik lehetnek a hátsó boxban helyet foglaló befolyásos vagy híres emberek. Hiszen a nagyhatalmú emberek – sajnos mondani sem szükséges – bármit megtehetnek.

– Én… őszintén sajnálom, tisztelt uraim… ha bármit tehetek… – hajol meg sorozatos bocsánatkérések közepette. Az egész jelenet szinte ordít az igazság iránt, ám a legtöbb vendég szándékosan oda se figyel. Lapítanak némán, akár az összebeszélő, alamuszi, gyáva cinkosok.

– Jól van, gyerekek! Elég lesz a játékból! Kis barátunk úgy tűnik, nem érti, hogy mi pusztán csak eljátszadoztunk vele! – közli közönyösen, már-már totálisan kimérten a Rolex aranyórás férfi. – Hozzon, kérem, az uraknak vodka–narancsot! Persze csak abban az esetben, ha tartanak!

A megilletődött, méltóságában porig alázott pincér lehajtott fejjel készülne angolosan távozni, ám az egyik sportzakós megállítja, és tapintatosan közli vele, hogy munkaidő után akár nyugodtan segget is csókolhat neki. Nem lesz nehéz dolga. Kemény, izmos, szexis valaga van!

Pár percen belül megjelenik váratlanul a főnök is. Most éppen igyekszik minden hatalmát, méltóságát latba vetni, és a gazdag, sznobos étteremtulajdonos főszerepében tetszeleg. Kihúzza magát, és peckesen jár. Sőt, még a lábát is széjjelteszi, mintha akkorák volnának a golyói, hogy nehezen tudna mozdulni velük egyszerre.

– Tisztelt uraim! Őszintén remélem, hogy éttermünkben mindent rendben találtak, és a szívélyes kiszolgálásra sem volt panaszuk! – közli tapintatosan, mintha valóban nagy emberekkel tárgyalna, és most ötlettől vezérelve muszáj volna feltétlen megalázkodnia előttük.

– Szevasz, pajtikám! – ugrik fel majdnem feldöntve a szép, dekoratív asztali dekorációt a bicepszes férfi. – Annyira örülök, hogy ismét összefutottunk! Ezt a mázlit! – azzal derékon ragadja. Enyhén megemeli a földről, akár egy felfújható, habkönnyű léggömböt, és úgy megszorongatja hájpacnis úszógumijait, hogy a főnök úr alig kap szusszanásnyi levegőt.

– Tibi! Tedd már le! Mi a frászt csinálsz, haver?! – kérdi a sportzakós.

– Kedves Főnök Úr! Bocsássa meg a barátunknak ezt a kis közjátékot! Tudja, régebben színésznek készült, de legfeljebb csak a tanodák szintjéig jutott el.

A Tibi nevezetű bicepszkirály óvatosan leteszi a most jócskán levegő után kapkodó, infarktust kerülgető főnököt, és ő is elnézést kér:

– Elnézését kérem, ha megbántottam volna! – azzal máris benyúl a zsebébe, és egy elegáns pénztárcát vesz elő, amelyben zsíros húszezresek lapulnak, felkészülten várakozva, hogy egyszer majd használni fogják őket.

A főnök úrnak a zsíros pénzköteg láttán felcsillan a szeme. Látszik rajta, hogy a kapzsisághoz is szükséges néminemű kifejlett és karbantartott üzleti érzék. A bicepszkirály megérzi ezt, és kihasználva váratlan fölényhelyzetét, visszateszi a pénzt a zsebébe.

– Uraim! Önök mindannyian éttermünk megbecsült vendégei! Nem kell semmiért fizetniük! – közli szinte szónokolva, ünnepélyesen a főnök, mire a négy üzletemberforma férfi cinkos módon összenéz és bólint. A főnök jól végezte dolgát, és visszatér irodai körülményei közé, ahonnan el lett rángatva.

– Na, gyerekek! Láttátok ezt?! Így kell ezt csinálni! – közli a bicepszes férfi.

– Igen! Mostanság, ha pénzed van, az embereket is bátran kilóra megveheted! – teszi hozzá a másik.

– Szerintetek mennyit nyomhatott ez a kis dagadék hapsi? Kb. százhúsz kilósra saccolom, nem számítva a kipárnázott, gusztusos seggét.

– Tudjuk, Tibikém! Te a konditeremben megeszed az ilyen dagadékokat akár vacsorára is! – az arany Rolex karórás közben folyton méregdrága óráját nézte, mintha csak siettetni szerette volna a lustán hömpölygő, egykedvű perceket.

– Hé, haverkák! Tudjátok, mire gondoltam? – támadt egy új, elképesztő ötlete a negyediknek, aki eddig még egy kukkot sem szólt.

– Na mi az, Ákoska? Csak nem megint egy átkozottul unalmas utazás? – kérdezték nevetve, fejüket a mennyezet felé emelve.

– Hát… ami azt illeti, mit szólnátok egy jó kis ejtőernyős vagy bázisugráshoz? Esetleg quadokkal is krosszozhatnánk a Börzsönyben.

– Mondd csak, haver! Te most tényleg hülyíteni akarsz minket? Azt hiszed, hogy ennyire meggondolatlan, surmó adrenalinfüggőkkel van dolgod? – kérdezte a sportzakós, miközben vakargatni kezdte néhány napos borostáját, ami előnyös szexepilt kölcsönzött számára.

– Én csak szerettem volna, ha valami baráti, közös programot csinálunk együtt, skacok! Tudjátok, mint régen! – kámpicsorodott el.

– Hát ha már közös program! Tudok itt a közelben egy isteni thai masszázsszalont, ahol, ha virítod a lóvédat, más szolgáltatást is bármikor kaphatsz! Már ha ti is értitek, amire én gondolok… – a Rolex órás rókaszeme valósággal összeszűkült, mint aki bizalmas infókat oszt meg éppen.

– Hát miért nem ezzel kezded, öreg haver! Akkor irány az a híres masszázsszalon! De azért ugye bőven lesznek ott dögös macák is, igaz-e?! – nézett össze ördögi, sármos vigyorral a bicepszkirály a másik hárommal.

– Amiatt csak ne izgulj! Történetesen részmunkaidőben ott melózik három alkalmazottam is! Ha gondolod, nagyon szívesen beajánllak náluk. Valósággal megvesznek a kigyúrt agyú, izmos pasikért!

– Na, akkor ez éppen nekem való! Mire várunk még?! Fizessük ki a számlát, aztán spuri! – már vette is fel hanyag eleganciával zakóját, indulásra készen.

Ismét az ügyetlen pincér hozta ki számukra a számlát, amit gáláns gavallérságból zsebből, készpénzzel fizettek. Szinte élvezték fensőbbséges helyzetüket, ahogy az élet császárainak szerepében lubickolhatnak – legalábbis ebben a méregdrága, exkluzív Michelin-csillagos, sznobos étteremben –, ahol úgy tűnt, egyedül a pénz és a külső az egyedüli mérföldkő.

Hárman azonnal távoztak az étteremből, míg az utolsó, negyedik üzletemberforma ember, Ákos, hosszú percekig ott maradt, és megpróbálta megemészteni a hallottakat, valamint elgondolkodott azon, hogy egykori régi barátai miért váltak ennyire arrogánssá és felszínessé.