HARC A BARÁTSÁGÉRT

A legrosszabb talán az volt a nyári szünet előtti utolsó néhány tanítási napnak korántsem nevezhető héten, hogy voltak sajnos olyan, szó szoros értelmében szociopatikus, pszichopata lelki tulajdonsággal megáldott kamasz srácok, akik előszeretettel terrorizáltak, sanyargattak másokat, és akkor voltak a lehető legboldogabbak, legelégedettebbek, ha az egyszeri borsot töréseken túlmenően pokoli fájdalmakat és stigma, lyukasodó sebeket égethettek a kevésbé szerencsés, érzékeny, sebezhető lelkébe.

Ilyen volt – többek között –, amikor nyolcadik vége felé a kisstílű kis féreg Soós Karcsi rajzszöget tett előbb csak néhány kamasz lány székére, hogy amikor leülnek az órakezdet utáni vigyázzállást követően, fájdalmasan felvisítsanak, akár a kiscicák.

Később pedig, hogy gyilkos-szadista hajlamait kiélvezze, már a legtöbb kamasz srácnak is rajzszöget tett a székére, így előbb-utóbb sajnos óhatatlanul is sor került mindenkire.

Kornél valósággal már égett a vágytól, hogy egyszer s mindenkorra magántanuló lehessen.

Sajnos tizennégy éves korára eljutott egy olyan szintre, hogy jóformán a saját árnyékától is totálisan kikészült, és úgy megijedt, hogy rendszeresen bepisilt, ami miatt gúnyolták és csúfolták rendszeresen, és azonnal sajátságos, obszcén és gusztustalan gúnyneveken kezdték emlegetni, úgy mint:

– Itt jön a Hugyos Kori!

Vagy:

– Már megint ezt az eszement bepisáló idiótát küldték ide mások helyett?!

És ha ez nem lett volna elegendő szegény Kornél romokba heverő lelkivilágának, akkor itt voltak még a Bosszú fivérek és a bandatagok is, akik gyakorlatilag azóta vadásztak rá és kínozták rendszeresen, amióta felső tagozatos lett, tehát bő négy és fél éve.

Négy és fél év iskolai terror és pokol. Ehhez képest azok a Legyek ura és a Remény rabjai című filmek smafunak számítottak, hiszen ahol az emberi gonoszság és szemétkedés felüti fejét, ott kő kövön nem marad.

Mivel Kornél magántanuló lett nyolcadikos kora elején, a félévi szünet előtt, annak ellenére pontosan tudta és tájékozódott az iskolájában továbbra is tomboló és vérlázító szemétkedésekről.

S bármennyire is szeretett volna segíteni néhány osztálytárs haverján, nagyon úgy tűnt, hogy se most, se máskor nem képes gátat szabni a folyamatosan elharapódzó, kőkemény és sokszor brutális gaztetteknek.

– Szia Kornél! Na, mesélj? Hogy s mint, ityeg a fityeg?! – találkozott egyik nap, amint kedvenc fiókkönyvtárába ment, hogy a kötelező olvasmányok közül néhányat visszavigyen, egyik osztálytársával, Lackóval.

– Szevasz, Lacek! Hát mire is vagy kíváncsi pontosan?! – Kornél szerette, ha egyértelműen és pontosan fogalmaznak barátai. Egyáltalán nem kedvelte a puszta, homályos célozgatásokat.

– Tudtad, hogy azokat a rohadék Bosszú testvéreket az Igazgatónő berendelte, és akkora fegyelmit kaptak, mint az ágyú, öregem! Most már csak egyszer s mindenkorra ki kellene őket végleg paterolni a suliból!

Képzeld csak! Szegény Csutka Katit is hogy elintézték! Állítólag egy késsel szétvágták a ruháját, és kilátszott a melle! A gecik! – dühös tehetetlenség lett úrrá Lacin, mely aztán Kornélra is hamar átragadt.

– Ezt őszintén sajnálom, mert Kati kedves lány… A szülei csináltak valamit az ügyben? – fonta keresztbe a karját, mintha egy kérdező oknyomozó lenne.

– Á, egy nagy büdös francot! Az idióta apja egy totál alkesz, míg az anyukája állítólag rákos, és Kati saját magára van utalva! Még az állítólagos barátnői is hol mellette vannak, hol pedig nem!

Azért én ezt nem nevezném barátságnak! Ha valami barát, akkor az legyen a bajban is barát! Nem igaz?! „Egy mindenkiért, mindenki egyért!” – felelte kipirult arccal, mert most a vér jócskán a fejébe szállhatott.

– Ez szentül igaz, kedves barátom! Hát… akkor én már… mennék is… – az igazság az volt, hogy Kornélnak most a legkevésbé sem akaródzott hosszantartó, kimerítő eszmecserét folytatnia barátjával, de hát azért csak meghallgatta, hogy milyenek a közállapotok egykori iskolájában.

– Hé, haver! Ha nem baj, elkísérnélek egy darabon! Közben dumálhatunk… – javasolta, majd szó nélkül már ment is Kornél után, aki időközben elindult.

Ahogy leértek a lakótelep alján elhelyezkedő fiókkönyvtár kis, komfortos épületéig, ahol mindig remek dolgokat lehetett olvasni, és – főként mostanság – nyílt mellette egy elfogadható árú fekvésű videokazetta-kölcsönző is, Kornélnak se kellett több, hogy lekösse és elfoglalhassa magát a legújabb mozifilmekkel.

Gyerekkora óta valóságos filmrajongó volt. Megpróbált mindig úgy viselkedni, mintha egy filmben szerepelne, és persze megpróbálta kigondolni, hogy vajon kedvenc színészei miként és hogyan viselkednének főként azokban a szituációkban, melyekbe ő is önkéntelenül belekeveredett.

A hangulatos játszótérrel egybekötött parkon át mentek. Egyrészt ott voltak hatalmas tölgyfák, melyek azért mégiscsak elfogadható árnyékot és hűs enyhet biztosítottak a már így is csordulásig verejtékben úszó két kamasz srácnak, másrészt nem ettek meszet, hogy a tűző napon át kullogjanak, mint valami kérkedő seggfejek, akik előbb-utóbb vagy infarktust, vagy hőgutát kapnak önző, makacs meggondolatlanságuk miatt.

– Hallottad, hogy állítólag a Gyurka Londonba költözik?
– Ezt eddig még nem.
– Az öregjének van valami komputer-businesse, és állítólag kurvára jól megyegél a bolt, mert Gyurka nemrég kapott egy zsír új Nintendót. Én is láttam, bár nem engedte, hogy játszak is vele! – dicsekedett el.

– Hát igen… jellemző, de hát a mi Gyurkánk már csak ilyen, nem igaz?

– Kérdezhetek valamit, öreg?! – lassított a lépéseiben egy percre. – Tudom, mire vagy kíváncsi! Miért nem mószeroltam be a Bosszú fivéreket, amikor módom és lehetőségem lett volna rá? Ugye erre vagy kíváncsi?! – nézett rá komolyan.

– Te kérdezted, nem én, haver. De igen!

– Tudod, ez olyan érzés, mint amikor már minden tartókötelet elvágtak a lábad alatt, és te szó szoros értelmében egy mélységes, mély ásító szakadék szélén egyensúlyozol. És nincs és nem is lehet segítséged! – fogalmazott kissé homályosan.

– Ezt most kurvára nem értem, öreg! Azt kérdeztem, hogy miért nem mártottad be azokat a rohadék gennyládákat, amikor lehetőség lett volna rá?! Így már világos?!

– Hallottam az előbb is! De most én kérdezek: mi értelme lett volna?! Elvégre – ha jól tudom – még most is az osztályotokban keserítik a levegőt! – cinikusra sikeredett a hangnem, amitől úgy tűnt, hogy a másik srác kissé meg is sértődött. Kornélnak azonban helyén volt az igazságérzete, ezért nem tartotta szükségesnek a bocsánatkérést.

Elhaladtak a játszótéri árnyékos fák mellett, majd visszakanyarodtak az utca felrepedezett aszfaltjára, melyet nemrégiben adtak át ünnepélyes keretek között, és ami meg újfent tönkre is ment.

– Hú, haver! Kurvára fütyiaszaló egy meleg van! – vonta le a következtetést Laci.
– Hát az már biztos! De legalább ehetünk néminemű fagyit is!
– Igen, ebben a rohadt nagy melegben az az egyetlen életmentő táplálék! Nem is kéne mást kajálni. Én amondó vagyok!

Kornél mindig megérezte, ha valami rossz dolog történik vagy van éppen készülőben. Már egész kisgyerekkora óta tudta, ha valami nem stimmel, akkor a szűkebben vett világban se fog stimmelni.

Mintha egy titkos antennája lett volna a lelkében, melynek csupán az lett volna a feladata, hogy reagáljon a titkos, főként negatív rezgésekre, melyeket a világ, és benne az emberek bocsátanak ki magukból.

– Haver, lassíts egy kicsit! – kérte barátját, aki most hátrafordult, hogy bevárja.
– Mi az, öreg? Csak nincs valami gond?! – kérdezte kíváncsian.
– Szerintem rohadtul nem vagyunk egyedül! Mintha figyelnének minket! – felelte.

Mennyire igaza volt Kornélnak, az csak a következő percekben derült ki.

– Micsoda váratlan fordulat! – hallottak meg egy ismerősen csengő, gúnyolódó hangot a hátuk mögött. – Hé, fiúk! Gyertek csak ide! Ezt a kurva nagy mázlit! Kiket sodort ide a szél?! – kiáltott fel egy kövér, disznóképű, lófarkas srác, a banda egyik vezére.

– Hékások! Ezt a két bumburnyákot küldték maguk helyett a geci kis beszariak! – vetette el magát egy nyurga, korához képest idősebbnek látszó, sportos fiú, akinek – sajnos – volt egy pszichopata kisöccse, aki most szintén ott volt a bandában, és valósággal égett a vágytól, hogy gyilkos tréfákat, hecceléseket űzhessen gyanútlan áldozataival.

– Hova indultatok báránykák ebben a kurva nagy melegben?! – kérdezte fenyegető komolysággal a lófarkas dagadék srác.

– Izé… mi csak… eltévedtünk, és csak… a kiutat kerestük… – válaszolta hebegve-habogva, méltóságát totálisan porig sújtva a rettegéstől Laci.

– Látom a mi jó öreg Kornélkánknak nincs kedve dumálni! Mi van, te szánalmas kis pöcs?! Már megint összehugyoztad magadat a félelemtől?! – erre kicsit közelebb ment, és Kornél rövid bermuda nadrágját kezdte szakértelemmel vizsgálgatni, és miután megint csak bebizonyosodott, hogy nem bírta visszafogni vizelési ingerét, a banda vezére úgy gondolhatta, hogy Kornél valósággal maga alá csinált a tartós félelemtől.

– Baszki! Szánalmas egy idióta vagy, hallod-e?! Már régen betöltötted a tizennégyet, de még mindig anyucika féltett fiacskája vagy, aki bepisil, akár egy kisbaba! – kijelentésére a többiek kórusban kezdtek hahotázva röhögni, vihogni, és majd a könnyük is kicsordult idült jókedvükben.

– Mi a francot akartok, rohadékok?! – kérdezte jó hangosan Kornél, aki egész eddig jóformán azt sem tudta, hogy még így is tud viselkedni és beszélni.

– Nézzétek a puhány kis férget! Megjött a hangja! – vigyorgott szúrós, méregető halszemeivel a kisebbik Bosszú fivér. Előkapott a zsebéből egy kiélezett, bökőszerű bicskát, és látványosan villogtatni kezdte a késhegynyi napfényben, melynek tűző sugarai egyenesen a penge élére vetültek.

– Ja? Én is pontosan ezt akarom tudni! – vette át a szót Laci, akinek újfent megjött a bátorsága, bár valójában elpucolt volna az egész környékről. Mégis genyóságnak vélte volna egyszerűen cserben hagynia egyik legjobb haverját.

– Mit vartyogsz, te szánalmas levelibéka?! – kérdezett egy harmadik, Beatles-gomba frizurájú srác, akinek amolyan lányos vonásai voltak, és valósággal utálta saját kamaszkorabeli énjét, és ezáltal szinte mindenkit.

– Csak azt akarom tudni, hogy miért nem hagytok minket békén, ti faszkalapok?! – most már Laci is egyre inkább igyekezett veszélyesen, fenyegetően nézni, igaz több-kevesebb sikerrel. – Húzzatok innen a jó büdös francba, amíg szépen mondom!

Most a bandatagokon volt a sor, hogy egyre fenyegetőbben, egyre veszélyesebben lépjenek fel. Most mind az öt srác közelebb jött. Igazi, vérbeli leszámolásjelenetnek látszott, ami talán minden hollywoodi bosszútörténet sarkalatos alapja.

Kornél most nagyon tudta átkozni magát, hogy nem hozta el magával harmonikáját, és nem próbálta meg elharmonikázni a Volt egyszer egy vadnyugat fenyegető dalát.

– Akkor tikis tücsökfaszok! Most leckéztetés következik! – adta ki az egyértelmű utasítást a lófarkas dagadék.

A banda többi négy tagja azonnal a hátukba került, és igyekeztek lefogni őket.

Lacit azonnal elkapták, de Kornél szerencsésen ki tudott bújni a hurokszerű hálóból, amibe bele akarták őt kényszeríteni, és most rajta volt a sor, hogy ésszel támadjon, de csupán nyers, fizikális erővel.

Előbb bevitt egy enyhébb ütést a kisebbik, lányosabb képű, Beatles-frizurás srácnak, mondván: előbb mindig a könnyebb ellenfeleket kell leteríteni, akárcsak a Mortal Kombat nevezetű verekedős játékban.

„Bárcsak most lenne valami szuperképessége, amivel egy szempillantás alatt megnyerné a jelenleg vesztésre álló csatát!” – gondolta.

A bandatagok többségének agyában – a jelek szerint – fel sem merült, hogy áldozataik közül akárcsak bárki is fel mer lázadni, vagy ami még életszerűbb: küzdeni és harcolni akar.

Így azért egészen izgalmas, kacifántos helyzet alakult ki. Öt ellenfél egy ellen!

Ha az aránypárokat nézzük, a bandatagok még így is túlerőben voltak, de hát a görög–perzsa háborúban a perzsák is szép eredménnyel végeztek a számfölényben lévő görög seregek felett. Nem igaz?!

– Gyertek csak! Na, mi lesz?! – ordította Kornél olyan fenyegetően, ahogy csak bírta.

Két bandatag még mindig egyre erősebben szorította jó barátját, míg a másik kettő, a Bosszú fivérek, most egyre tanácstalanabbul, értetlenkedve bámultak a bandavezér felé, hogy vajon most mit is kellene csinálniuk?!

– Na?! Mire vártok, idióta véglények?! Agyaljátok meg egy kicsit! – adott parancsot a két pszichopata srácnak, akik közül a kisebbik öcs máris megvillogtatta fenyegetően tűhegyesre élezett pengéjét, amivel állítólag megölt néhány kóbor, elkószált állatot, és most legszívesebben Kornél húsába is kedvére belemártotta volna a pengéjét.

Míg az idősebbik, sportosabb fiú azonnal támadásba lendült, és egy akkora gyomorszájütést vitt be védtelen Kornélnak, hogy az menten térdre rogyott, és csillagokat kezdett a szeme előtt látni a tartós fájdalomtól.

– AUUU! – nyögött fel fájdalmában, majd szabályosan, akár egy közepes méretű krumpliszsák, elterült az aszfalt zúzalékos járdán.

– Akarsz még, te kis pöcs?! – magasodott felette, akár egy dromedár fenyegető szörnyeteg, az idősebbik Bosszú testvér.

Kornél a fájdalomtól alig tudott kivenni bármit is a környezetéből. Bár eddig is előfordultak kisebb-nagyobb verekedések a sulin belüli iskolaudvaron főleg, de eddig még sosem ragadtatták el magukat ennyire ezek a bandatagok.

Utolsó, megfeszített erejét is összeszedve, fejét most a nagyobbik srác egyik lábához vonszolta, aki röhögni kezdett, mit sem sejtve arról, hogy Kornél mit forgathat a fejében, majd Kornélon volt most a sor, hogy fogait jócskán a fiú bokahúsába mélyessze és egy hatalmasat harapjon, akárcsak a természetfilmeken látott cápák vagy épp krokodilok.

– AUUUU! Ez megharapott! Baszki! Te kis rohadék! Megharaptál! – próbálta egyre elkeseredettebben lerázni magáról az egyre inkább bokájába mélyedő emberi fejet és annak tartozékait, míg végül pszichopata kisöccse jött a segítségére, aki egész egyszerűen rugdosni kezdte Kornél hájpacni, úszógumis hasát, ami miatt megint csak jócskán fájdalmai lettek.

A kisebbik Bosszú fivér addig folytatta a rugdosást, amíg Kornél kénytelen-kelletlen el nem eresztette szájával a nagyobbik fiú bokáját, aki most égető fájdalmában hátratántorodott, sántítva, enyhén bicegve.

Úgy tűnt, még életében nem volt ennyire meglepve. Kornél viselkedése – szemmel láthatóan – mindenkit jócskán megijesztett.

Talán egyedül a banda lófarkas fejét nem, aki miközben nézte az egész jelenetet, titkon megfogadta magában, hogy kiadós és könyörtelen bosszút fog állni azért a sérelemért, amit ez a két idióta srác a banda ellen elkövetett.

Így visszavonulót fújt inkább.

– Hé, fiúk! Most olajra lépünk! Hagyjátok ezt a két szánalmas pöcsöt! – azzal már ment is a maga dolgára.

A többi bandatag eleresztette a halként vergődő Lacit, és egy nyomatékos figyelmeztetéssel ő is kapott egy kiadós gyomrost, míg Kornélnak újból egy hasrúgás jutott.

– Ezért még számolunk, te kis geci rohadék! Most mit fog a bratyóm gondolni rólam?! – kérdezte, igaz csak úgy, mintha saját magával társalogna, a kisebbik Bosszú fivér, majd azonnal futott is a többi bandatag után.

Laci óvatosan felállt, majd odament legjobb barátjához, hogy megnézze, mi van vele.

– Hé, haver! Mi a nagy harci helyzet? Egyben vagy még?! – bár hangján nem érződött annyira, azért lelke mélyén teljes volt a pánik és a félsz.

– A rohadt életbe! Ez nagyon fájt! – Kornél még mindig szorította grimaszosan eltorzult arckifejezéssel a hasát. Látszólag kíméletlen és pokoli fájdalmai lehettek.

– Te, öreg, nem kéne neked orvoshoz menned?!
– Jaj, ne röhögtess, mert fáj a bordám! Inkább segíts! – kinyújtotta pufók, vaskos kezeit, hogy a másik felsegíthesse.

Igyekeztek magukat rendbe hozni úgy-ahogy, s tovább folytatták megkezdett útjukat.

– Figyelj csak, Kornél! Bár tudom, hogy utálod, ha dicsérnek meg minden, de kurva vagány voltál most, és nagyot nőttél a szememben! – rázott vele kezet Laci, amikor a kis fiókkönyvtár takaros épületéhez értek.

– Bárcsak én is így volnék vele! – becsülte le magát folyton a másik kamasz, aki mintha megsejtette volna, hogy azért még lesz jó pár kisebb-nagyobb kellemetlen és barátságtalan konfliktus ezekkel a brutális osztálytársaival.