EGY MAGÁNYOS HIVATÁS

Kamionos sofőr Józsi éppen arra készült, hogy csendesen – amolyan jólfésült, angolos méltósággal –, kilépjen családi háza kovácsoltvas kapuján, mely mellett szolgálatkész őrként várakozott Volvo típusú kamionja. A megbízható gép-útitárs, mely szinte sohasem hagyta cserben. Igaz, ami igaz, lengéscsillapítót és olajat cserélni kellett benne, de ha az ember megbecsüléssel bánt egy masinával, előbb-utóbb kezesbáránnyá szelídült gondoskodó kezei alatt.
– Szívem… hova a fenébe indulsz? Karácsony másnapja van… – szólt ki fáradtan, enyhén éber-álmos hanggal felesége a takarók kényelmes védelme alól.
– Borzasztóan sajnálom, szívecske! Sajnos melóznom is kell, ha azt akarjuk, hogy pénz álljon a házhoz! – puszilta meg óvatosan felesége homlokát a férfi, vigyázva, hogy bozontos szakállával a kelleténél kevesebbszer érhessen hozzá, mert tudta, hogy ezt az asszony ki nem állhatja. Már így is számtalan kisebb-nagyobb összezördülésük volt amiatt, hogy a férfi mikor lesz már végre hajlandó megszabadulni attól az ostoba Hemingway-es szakálltól? Persze eddig még sosem borotválta le. Mi tagadás, illett is keménykezű, enyhén marcona személyiségéhez. Vagy talán csupán csak a szakállal tudta megvédeni belső személyiségét a külvilági betolakodóktól, kíváncsiskodóktól?
– Mikor jössz haza újra? – kérdezte fáradtan, lemondó hangsúllyal.
– Hát… sajnos még nem tudom… Minden attól függ, hogy a szállítmány mikor érhet célba, és hogy még mennyi szabadnapom van! Nem könnyű… – az utolsó mondatot vigasztalásképp csupán magának jegyezte meg. – Pihengess, életem, még egy kicsit! A srácoknak üzenem, hogy nagyon büszke vagyok rájuk, és viselkedjenek rendesen! – azzal felvette a kabátját és a szőrmekucsmaszerű sapkáját, melyeket valamelyik külföldi vásáron vett alkalmi áron, majd bakancsával elindult hűséges kamionjához.

A motor enyhén prüszkölt, szörcsögött. Talán azért, mert éjjel nem volt ritka a mínusz, és a fagyos hőmérséklet sem.
– Gyerünk, kicsikém! Megy ez! Meg tudod csinálni! – jó sokáig kellett indítóznia, szivatóznia a járgányát, mire egyszerre csak a semmiből, és váratlanul, mogorván, mint akit hirtelen felébresztenek legszentebb álmából, a masina tizenkét hengeres motorja vadállatias morgással beindult.
– Látod, öreglány! Tudtam én, hogy menni fog! Mi értelme volt makacskodni? Úgyis én nyerek! – óvatosan becsukta a vezetőülés felőli ajtót. Nagy gázt adott, és kikanyarodott a főútra. Utolsó pillantást vetett a visszapillantó tükörbe. A takaros kis családi ház, melyen szinte mindig volt mit rendezgetni, javítgatni, szótlanul, honvágy-szerűen nézett vele farkasszemet, a kis utca végén már nem is látszott.

Egy kamionos sofőr élete magányos, kiszolgáltatott feladat. Mintha az ember önkéntes száműzetésbe vonulna, hogy aztán a magára utaltságban, vagy a magányban találhassa meg az élet aktuális, mindennapi kérdéseire a konkrét és leghelyesebb válaszokat. Annyi azonban bizonyos, hogy minden kamionosnak jut ideje bőven átgondolni, megfontolni és számot vetni saját életét. Az elkövetett hibák özönét, melyek főként egyetlen tömör kérdés köré csoportosulnak, nevezetesen: Miért nem tudott több időt eltölteni szerető családtagjaival, barátaival?!

József már tizenöt éve űzte az ipart, és bátran állíthatjuk, hogy egész életében volán mellett nőtt fel. 1972-ben vette meg élete első Wartburg 1200-asát, amit valami miatt „csótánynak” nevezett el, és amit szó szerint kifulladásig hajtott, míg végül a kilencvenes évek első felében egyik roncstelepen dolgozó barátja be nem darálta, mint használt autóalkatrészt. Később egy közepesen népszerű autósiskolában volt vezetéstechnikai szakoktató, aki híres volt arról, hogy szinte semmilyen kiábrándító, vagy meghökkentő körülmények között sem képtelen uralkodni lobbanékony érzelmei felett, de ha ellenben kisebbik fiát tanította házuk utcájában vezetni, el-elcsattant egy-két atyai maflás.

Egy-két hónap erejéig a taxis maszek melóba is szabadon belekóstolt. Egy-két jó cimbora vagy ismerős a benzinkutaknál, és máris ott tartott, hogy közepes méretű, műanyag kannákban tárolta a dízelt és gázolajat, persze szigorúan szükség esetére. Egy-egy szalonnás kerti sütögetés alkalmával a kellemetlen és büdös hígítós begyújtás helyett elegendő volt egy teáscsészényi olaj, és az enyhén nedves akácfa úgy pattant lángra, mintha csontszáraz lenne.

Az éjszaka hangja, hangulata és csendje mintha minden egyes megtett kilométer után megnőttek volna. Az ember ösztönei, érzékszervei pengeélesen kiélesedtek, olyannyira, hogy akár egy gombostű elejtését is bármikor meg lehetett volna hallani. A némán dermedő szuroksötét valósággal beszippantotta a gyanútlanul vezető férfit, és öntudatlanul eggyé vált vele. A két tompított fényszórós lámpa szinte csak az elválasztóvonalak fehér sávját világította meg a havas, meghitt éjszakában. Külföldön egyszer-kétszer előfordult, hogy kisebb szarvas- vagy vaddisznócsorda csörtetett át nyílt terepen a kamion közvetlen közelében. Ilyen rendhagyó esetekben mindenképpen hasznos volt, ha az ember megáll, és nem pánikol be, mert azzal totálkárosra törhette volna kamionját és az értékes rakományt, melynek minden esetben célba kellett érnie.

Az igazság az volt, hogy többször is előfordult, hogy József egymás után dobott be legalább tíz műanyag poharas jó erős fekete kávét csupán csak a biztonság kedvéért, hiszen mindig úgy érezte, hogy visszahúzza ölelő karjai közé a békéltető álom. Ilyen esetekben nem árt azért, ha az ember felkészül, és remélhetőleg észnél van.

Még szerencse, hogy a rendszerint kivilágított autópályák mellett vannak autósok és kamionosok számára is fenntartott pihenőövezetek. József sohasem kockáztatott feleslegesen. Ha érezte, hogy a tartós kávéfogyasztás dacára is majd leragad a szeme, egyszerűen lehajtott az autópályáról, és a pihenőövezetben kiadósan igyekezett aludni pár órát, mire ismét elfogadható állapotba került.

Többször megtörtént, hogy vagy a vámnál alakult ki kilométeres dugó, vagy valamelyik értetlenkedő, buzgó mócsing vámtisztnek nem tetszett szakállas fizimiskája, és mindent átkutatott, és átnézett. Ilyen esetekben számolni kellett a menetidő elhúzódásával, ami miatt előfordult, hogy ha nem akarta, hogy profitorientált főnöke leordítsa a fejét, miszerint a határidő szent és sérthetetlen, akkor kiadósan nyomnia kellett egész álló nap a pedált, ha a megadott úti célhoz oda szeretett volna érni.

Amióta betört az új okostelefon-őrület, és videochatelési kommunikációs lehetőség, azóta családtagjaival szinte bármikor könnyedén felvehette az online, digitális kapcsolatot. Persze csak, ahol volt térerő, mert előfordult, hogy Ausztria és Olaszország hegyekkel határolt térségeiben, és főként Svájcban a térerő enyhén akadozott, vagy akár napokig tartósan kimaradt.

Az okostelefon előbb berregve, majd villogva jelezte, hogy egyik fia már nagyon szeretne vele beszélni.
– Halló… ki vagy? – vette fel.
– Mégis mit gondolsz?! A nagyobbik seggfej fiacskád!
– Á! Szevasz, Tibikém! Na, mesélj? Mi van veled? – tápászkodott fel kissé másnaposnak látszó bozontos kócosságából.
– Hát úgy néz ki, hogy még nem tudom, hogy akarok-e fő sulira vagy egyetemre menni! Az albérlet rohadt drága mulatság Pesten, másrészt jó volna olyan állást találni, ahol nem kell a nap huszonnégy órájában megszakadni. Sokszor a belemet is majd kiköpöm, és alig fizetnek valamit!
– Hát… annyit mondhatok, hogy az élet nem habostorta! Mindennek megvan a maga oka és rendje! Lehet, hogy te elindultál egy úton, ami nem biztos, hogy jó döntés volt.
– Mondja az, aki egy évben össz-vissz kétszer találkozik kis családjával, mert a munkája fontosabb, és előrébb való mindennél és mindenkinél! – vetette ironikusan a szemére húszas évei elején járó fia.
– Ebben igazat adok neked, de sajnos nem én irányítom a dolgokat! Néha az embernek egészen egyszerűen nincs más választása! Tudom, hogy ezt képtelen vagy megérteni, de ez a helyzet!
– Egyébként van pár jó csajom, akiket szédíthetek, de egyelőre semmi komolyat nem tervezek!
– Azért remélem, védekeztek! Fontos a védelem! El ne felejtsd!
– Igen! Vágom! Akkor… majd egyszer összefutunk a következő karácsonykor! Csocsi! – a fiatalember meg se várta, hogy apja elköszönhessen tőle, egyszerűen bontotta a vonalat.
– No, szép! Hogy lett ilyen ez a fiú?! Szép kis apa vagyok! – méltatlankodott.

A kamionos pihenőben szinte sohasem volt abszolút béke és nyugalom. Legfeljebb csupán csak a csend átmeneti, ultimátumszerű pisszenései. Ide mindenki jött, átutazott, és hamar szedte is a sátorfáját.

József – egyelőre úgy döntött –, hogy miután jócskán leragadt a szeme a holtfáradtságtól, és másnap tuti biztos, hogy megállás nélkül nyomnia kell a pedált, ha a megjelölt úti célhoz akar érni, akkor bizony kiadósan ki kell pihennie összes nyavalyáját. Kispárnát vett elő, és igyekezett a vezetőülésben valamiféle komfortosabban megágyazni. Olyan hamar utolérte a zsongító, lebegő álom, hogy észre se vette, hogy idejekorán ráhajnalodott. Bár okostelefonját még így is ébresztőmódba állította. Hála nagyobbik fiának, aki megmutatta neki, miként működik a modern készülék.
– A fene vigye el! Most aztán szép kis kalamajkába kerültem! – vakarta meg kócos fejét. A másnapról megmaradt zaccos, fáradt kávé jó lesz serkentőnek, így azt hörpintette ki az acélszínű termoszból. Máris felbőgette a motort, ellenőrizte a fényszórókat, majd jelzésértékű, nemzetközi gesztusként háromszor tülkölt a többi kamionosnak, hátha ők is kölcsönösen szerencsés jó utat kívánnak majd egymásnak.

Az autópályán szerencsére nem volt gond. Azt leszámítva, hogy a vámvizsgálatnál az ügyeletes tiszt meglehetősen kukacoskodni kezdett, hogy ti. mi az úti cél? Mi a rakomány? Mióta van úton? – és ehhez hasonló bagatell, hivatalos és rutinkérdések. József úgy érezte magát, mintha óvodában lenne, ahol egy buzgómócsing óvónő felügyeli, számon tartja mindennemű lépését.

A tiszt kézlegyintéssel intett, hogy tovább mehet Ausztria felé. Ez lesz ám a hosszú, vadregényes út, mire átér az osztrákok földjén, és leér a francia–olasz határig, onnan már csak egy nagyobbacska köpés, és kint is van Barcelonában. Milyen jó is volna, ha az egész családi pereputtyot kihozhatná egyszer. A srácok kedvükre fürödhetnének a tengerben, míg ő imádott, kissé házsártos feleségével a balzsamos naplementében romantikázik, miközben sült rákot vacsoráznak gyertyafénynél.

„Amilyen gyorsan csak lehet, muszáj odaérnem!” – határozta el magában, és bár betartott minden közlekedési szabályt, kicsivel még így is sikerült túllépnie az óránkénti százhúszas tempót. Csak meg ne bírságolja egy fontoskodó rendőr.

Alig nyolc órába telt, mire áthajtott kamionjával egész Ausztrián, és meg nem pillantotta az osztrák–francia határt. Innét már csak formaság az egész. A nagy pelyhű havazás újfent rákezdte, és úgy tűnt, hogy nem is szándékozik abbahagyni. Még szerencse, hogy legalább három hóláncot és egyéb, szigorú téli vezetéshez nélkülözhetetlen kelléket mindig tartott a kamionjában, különben az osztrákok sem engedhették volna át. Aztán amikor újabb négy és fél óra múltán megérkezett Spanyolországba, mintha az idő is egyszerre napsugarasabb, világosabb lett volna. Még a havazás is elállt, és úgy nézett ki, napos kora délelőttnek néz elébe. Talán a fuvar után leparkol egy kicsit a tengerpart mellett, és bambán bámulni fogja az incselkedő hullámok tajtékos táncát…

Útközben elővett egy szalámis szendvicset, melyet felesége csomagolt neki, és jóízűen falatozni kezdte. „Nincs is jobb, mint az otthon hamisíthatatlan íze!” – gondolta. Az otthoni, házi koszt egyszerre idézett honvágyat és békeidős gyerekkort.
– Hát… így is késtem majd egy fél napot! Őszintén remélem, hogy megértőek lesznek majd! – mondogatta, hogy felesleges idegeskedését nyughatatlan fejéből végképp elűzze. Időközben csöngött a telefonja. Kisebbik fia, Zoltán kereste:
– Szia, fater! Mizújs? Minden oké? Figyu! Lenyúltam tízezret anyutól, mert tetszik egy csaj a suliban! Majd megadom a zsebpénzemből.
– Édes fiam! Anyáddal nem erre tanítottunk, igaz?! De ha már így esett, add vissza majd a zsebpénzedből! Vigyázz magadra!
– Köszi, fater! Én mondom, szuper apa vagy! – azzal bontotta a hívást.
– Na, hát ez szép! Meg se kérdezte, hogy hogy vagyok?! – méltatlankodott egy sort, majd a kamiont egy gyártelep udvarára manőverezte, ahova a fuvarlevél szólt. Bár nem tudott se angolul, se spanyolul, olyan fából faragták, hogy mindig sikeresen tudott tájékozódni. Még szerencse, hogy a helybéliek közül azért akadtak rendes emberek is, akik készségesek és segítőkészek voltak, így alig egy órán belül már ott is lehetett a megadott címen.

– Na, végre valahára! Maga meg hol a bánatban járt eddig, József?! – mérgelődött vele az igazgató, igaz tört angolsággal, amiből József egy kukkot sem értett, azt viszont világosan látta, hogy a főnök úr jócskán zabos, és szikrákat szór a tekintete.
– Elnézést kérem, de átmeneti jelleggel akadályoztatva voltam… – felelte, és csak remélni tudta, hogy a szaktolmács minden szavát pontosan lefordította.

A harcias, temperamentumos, köpcös, spanyol igazgató pár percig fel s alá járkált, és jócskán duzzogott magában, mire megnyugodott, és asztalfiókjából egy borítékot adott át. Majd megszólalt:
– Ezerötszáz euró! Egy vassal sem több! Ha pontosan érkezett volna, a teljes díj a magáé lett volna, de így kénytelenek voltunk levonni az egyéb jellegű költségeket! – válaszolta valamivel nyugodtabban, majd elköszönt Józseftől, kezet ráztak, és az igazgató becsapta maga mögött az irodaajtót. A tolmács szakszerűen lefordította a kért mondatot, majd József elvette a borítékot, szintén kezet rázott a tolmáccsal is, és arra gondolt, meglepi kis családját valami aprócska szuvenírrel vagy ajándékkal. Bár előre sejtette, hogy fiai jobban örülnének valami számítástechnikai vacaknak, de nekik sem árthat egy kis kultúra. Feleségének egy kagylóból készített nyakláncot szánt. Gondolta, valósággal repesni fog tőle, és talán már nem fognak annyit veszekedni, mint előtte. Ki is nézett egy tengerpart melletti, jutányos áron mozgó szuvenírboltot, és mutogatással, és sok mosollyal megvette az ajándékokat.

Amikor később visszament a kamionhoz, hirtelen megszédült. Heves légszomj és tompa kábaság kerítette totális hatalmába, mint aki részegség állapotába keveredett, és képtelen arra, hogy saját lábán megálljon. A kocsi motorházára támasztotta mind a két kezét, és megpróbált lassú, mély lélegzetet venni. Talán pár pillanat, és elmúlik. Hirtelen egy éles szúrást érzett a mellkasába, aztán úgy érezte magát, mintha zakatoló szívén egy egész elefántcsorda trappolászna át. Végül összeesett, és már csak akkor tért magához, amikor egy minden kényelemmel felszerelt kórházban találta magát, ahol – utóbb közölték vele –, hogy életmentő beavatkozást kellett végrehajtani rajta. Még egy-két perc, és súlyos komplikációkkal is végződhetett volna a kis kaland.

József arra gondolt, hogy mindezt a kellemetlen esetet hogy fogja elmagyarázni feleségének, amellett, hogy a tolmácson és a spanyol igazgatón kívül szinte senkit sem ismert a katalán városban.
– No, Józska! Ezt aztán jól kifogtad, de legalább élsz! – vett egy nagy levegőt.