ÖNMAGUNK BÖRTÖNÉBE ZÁRVA

A főváros kissé elhagyatottabb, lakatlan, holtvidékén járunk, ahová az ember nem szívesen tenné be a lábát. Mennyivel kényelmesebb volna, ha még a pusztulásnak indult, jócskán elhanyagolt városnegyedek is békét és harmóniát sugároznának. Egy-egy kellemesen barátságos virágoskert vagy köztéri park, mely üdítő, melengető érzéseket sugározna az unalomig ismerős, általában komor, szürke és barátságtalan hétköznapokba.

Özvegy Halász Józsefné Marika néni a maga nyolcvan-egynéhány évével egy takaros, pedáns és határozottan rendezett kis kertes házban éldegélt közvetlenül a már említett lepusztult gyárnegyed szomszédságában. Jóformán a kutya sem járt arrafelé. Persze, ha nem számítjuk a lerészegedett diszkók világából véletlenül idecsöppent, jócskán illuminált állapotú tinédzserkorú fiatalokat, illetve olyan alvilági bűnbandák meglehetősen félelmetes embereit, akik rá is szolgáltak gúnyneveikre.

Marika néni idejekorán, ötvenöt évesen jutott özvegyi sorba, miután nehezen kezelhető, indulatkitöréses, alkoholista férje váratlanul elhunyt, majd a fia is meghalt rá pár évre. Állítólag több unokája is volt, ám miután a családtagjai sohasem vették a fáradtságot, hogy legalább a jeles ünnepek alkalmával tiszteletüket tegyék nála és meglátogassák, így Marika néni sem látogatta őket. Mostanság aligha tehette volna meg, hiszen folyamatosan reumás és porckorongkopásos térdeivel is voltak fölöttébb pokoli, kínzó napok, amikor legszívesebben az ágyból sem kelt volna ki, ám miután kilenc macskája is volt, azoknak muszáj volt ételt adni.

A legtöbb szomszédja vagy meghalt, vagy szándékosan elköltözött mellőle kiállhatatlan, zsémbes, egyfolytában zsörtölődő természete miatt. Ha akadt is egy-két szociális munkás, akik merő udvariasságból még pár éve kiszálltak hozzá, és udvariasan érdeklődtek, hogy szüksége van-e bármire – tartós élelmiszerre vagy meleg holmikra –, Marika néni rendszerint ilyen esetekben parittyával vagy kapanyéllel kergette el háza portájáról az illetéktelen betolakodókat.

Történt aztán, hogy valahonnan szinte a semmiből felbukkant egy pöttöm, gombszemű kis angyal, aki édesanyja kezét szorongatva hosszan, kitartóan addig nyomta a kapucsengőt, ameddig az idős asszony nem volt hajlandó kijönni, ami így is több mint negyvenöt percig tartott, hiszen a rojtokban lógó otthoni otthonka annyira elnyűtt és rozoga állapotban volt, hogy az özvegyasszony jobban tette, ha másik ruhát aggat magára, amin nem látszik át a melltartója.

– Jövök mán! Jövök! Mi a nyavalya van már megint?! – kérdezte mogorván, korántsem barátságos kedvvel. Állandó tüskés szurkálása akkor sem maradt abba, amikor megpillantotta a kedvesen mosolygó kislányt és a szintén arcára mosolyt erőltető, fiatal és csinos anyukát.

– Kezét csókolom, Marika néni! Talán már nem emlékszik rám, de én vagyok a fiának a barátnője! Ő pedig az én drága kislányom! – lehajolt, arcon puszilta a szőke kis hercegnőt, és kérte, hogy legalább köszönjön.

– Csókolom, néni… – felelte bizonytalanul.

– Hát az embernek az a kevés esze is megáll! Hát mi vagyok én, mi?! Jótékonysági intézmény?! Vagy netalán ki van függesztve a házamra, hogy bárkit szívesen látok?! Hát mindenki vegye csak tudomásul, hogy senkit se vagyok hajlandó fogadni! – felelte rikácsolva, szinte szenvtelenül, majd úgy becsapta maga után a kertes háza faajtaját, hogy a hófehér, makulátlan vakolatdarabkák mintha hópelyhek lettek volna, potyogni kezdtek a házról.

– Anyuci! A néni miért haragszik? – kérdezte a tünemény kislány, aki nem értette, mi is történik.

– Tudod, kincsem, a néni már nagyon öreg és nagyon beteg! Nem ránk haragszik, csak egyszerűen ilyen a természete! Később majd megpróbáljuk, jó? Addig is szétnézünk a játékboltban!

A kislány babonázó, gyönyörű szemei rögvest csillogva ragyogni kezdtek, amint meghallotta a játék szót. Mindig is jó, szófogadó kislány volt, hiszen pontosan tudhatta, hogy így megkaphatja a kívánt legújabb Barbie babát.

Az idős özvegyasszony az ablak sarkából figyelte, amint a csinos, fiatalos anyuka és kislánya elmennek háza közeléből.

„Pimasz, tolakodó népség! Isten pénze kevés volna ezeknek! Hát abból nem esznek! Egyetlen árva fillért se kap senki, amíg életben vagyok!” – gondolta mérgelődve magában, majd kiment a sufniba, hogy faaprítással próbálja meg kiverni a gyönyörű kislány képét a fejéből. Annyira ismerős volt neki a kislány. No, de hát azok a semmirekellő unokái miért nem avatták be a saját életükbe? Miért nem jöttek el meglátogatni, amikor igen-igen nagy szüksége lett volna rájuk? Se egy képeslap karácsonykor, se egy „hogy vagy?”. És amikor kivették az epeköveit?! Itt feküdt egész nap élet és halál között csupán azért, mert utálta a kórházi kosztot, és veszedelmesen rettegett a fertőzésektől és a bacilusoktól! No, hát nem! – döntötte el. Inkább itthon fog meghalni békésen, magára hagyatottan. Legfeljebb csak a kilenc macskájának fog majd hiányozni. Vaskalapossága, dacos ellenkezése napról napra egyre jobban nőtt.

Később megjelent nála egy szociális munkás, akik az utóbbi időkben kellő rendszerességgel kíváncsiskodtak nála, és járták körbe a lepusztult helyeket, hogy segíthessenek az utcákon élőktől kezdve egészen a kevésbé szerencsés sorsú emberekig.

– Hát maguk meg mi a nyavalyát keresnek itt?! – kérdezte seprűvel a kezében, és már arra készült, hogy újra támadásba lendül.

– Kezét csókolom! Mi csupán azért jöttünk, hogy megkérdezzük, nincs-e valamire szüksége, kedves asszonyom? Tartós élelmiszer? Liszt? Cukor? Szárított tésztaféleség? – érdeklődött az idősebbik szociális munkás, míg a fiatalabb bizalmatlanul mérte végig a kertes házat.

– Takarodjanak innét, vagy hívom a rendőrséget! Felhívom a fiamat! Majd meglátják, akkor lesz nemulass! – fenyegetőzött rikácsolva. Neki senki se tegyen szívességet. Nem szorul senkire sem!

– Asszonyom, kérem, nyugodjon meg! Mi csak segíteni szeretnénk Önnek! Ez minden! – próbáltak kedvesen beszélni vele, ám hamar rájöttek, hogy minden próbálkozásuk hasztalan. Letették a vajbarnaszínű kartondobozokban elpakolt tartós élelmiszercsomagot, majd köszöntek, szép napot kívántak, és elmentek. Az özvegyasszony csupán akkor volt hajlandó kimenni a kapuja elé, mikor a két szociális ember már tisztes távolságra került tőle.

– Na szép! Azt gondolják, hogy ennyire könnyen megkapnak! Azt már nem! – határozta el, ám bárhogyan is zsörtölődött, érvelt magában, azért mégiscsak jól jött neki ez a kisebb élelmiszercsomag. Bement a házba, és jócskán bezárkózott. A legjobb talán az lett volna, ha ki sem dugja az orrát egész nap, ám az élet mindig produkál meglepetéseket.

Néhány nappal később meghalt az egyik macskája. Beteg, sovány, rezgőcsontú kis állatka volt már. Halvány árnyéka csupán önmagának. Az öregasszony fogott egy kisebbfajta ásót, és a hátsó konyhakert tövében kis sírba hantolta el. Még pár könnycseppet is sikerült kipréselnie merev, vaskalapos arcából.

Később váratlanul betoppant hozzá egyik fia. Már vagy tizenöt éve, hogy nem látta, mert tizennyolc évesen ment el hazulról azzal a feltett szándékkal, hogy külföldön sikeres és szép élete lesz. Aztán ki tudhatja, hogy valójában mi lett vele?

– Szervusz, anya! Hát hogy s mint vagy?! – kérdezte inkább félszegen, mert tudta, mennyire temperamentumosan viselkedik az anyja, ha rossz kedvű.

– Még van képed idetolni a képed?! Évekig nem hallottam rólad, és akkor egyszer csak beállítasz! Mit akarsz tőlem?! Pénzt, igaz? – vallatta fenyegetően.

– Hát nézze meg az ember! Az ember már a saját anyját sem látogathatja meg puszta emberséges szeretetből?

– Ezek a fogalmak manapság nem léteznek! Mindenki akar a másiktól valamit, pláne, ha azok családtagok! Így a függés is személyesebb! Egyetlen fityinget sem tudok nélkülözni! Vedd tudomásul.

– Nem azért jöttem, hogy kérjek! Szerettem volna békét kötni veled, de amint látom, te semmit se változtál! Tudod, az emberek megváltozhatnak, ha tetszik, ha nem!

– Badar beszéd! Vannak jók, meg vannak gonoszak! A világ fekete és fehér!

– Jaj, anya! Túlzásokba esel! Hogy vagy? Nincs szükséged valamire?

– Senkinek a jóindulatára, meg pátyolgatására nincs szükségem! Láttad, hogy a kúpcserepeket meg kellene javítani, mert lassacskán az egész tető a fejemre omlik! Biztos ezt tervezed titokban, igaz? Gyorsan patkoljon el az öregasszony, aztán élhetsz, mint Marci Hevesen!

– Erről szó sincs! De még mindig nem kérdezted meg, hogy én hogy vagyok? Mivel foglalkozom? – kicsit reménykedő pillantást vetett feléje, hátha kedvesebb, megértőbb lesz, ám csalódnia kellett.

– Eddig merre jártál? Biztosan kábítószereztél, meg vedelted a szeszt valamelyik zugkocsmában, akárcsak az a szánalmas nagyapád!

– Kimentem Németországba! Most ott élek, és igyekszem rendezett életet élni! Megismerkedtem egy német hölggyel! Neked nagyon tetszene! Tud sütni-főzni, és egy-egy fáradt munkanap után valósággal elhalmoz gyöngéd, kedves figyelmességeivel!

– Bolond vagy te, édes fiam! Elment a józan eszed?! Még hogy egy külföldit elvenni feleségül! Hát itthon nincsenek már úrinők?! – méltatlankodott az asszony.

– Akkor elmondom neked, hogy a magyar úrinőknek pénz kell, és anyagi jólét, miközben két szalmaszálat sem tennének keresztbe! Nekem ebből is elegem lett! Elise gyönyörű és roppant kedves teremtés! Szeretne majd megismerni!

– Gondolom, már mindent tud rólad az a kis jöttment? Hát, édes fiacskám, vedd tudomásul, hogy én a házamból ki nem teszem a rozzant lábamat! Így is reumám van már mióta!

– Ha nem bánnád, nagyon szívesen elhoznám Eliset ide!

– Arról szó sem lehet! Meg ne próbáld, mert hívom a rendőrséget!

– Jaj, drága anyám! És mondd csak: mit mondanál a rendőröknek? A fiad és a menyed meglátogatott téged?

– Nekem ne szemtelenkedj az idősebbel! Kinek a kenyerét etted tizennyolc éven át? Akkor fogd be a szád!

– Akkor… én elmegyek… örülök, hogy láttalak… – gyöngéden homlokon csókolta a fonnyadó, beesett arcot.

– Jól van, fiacskám! Eredj! Menj a dolgodra! – s bár nem kísérte ki, mégis az ablak függönyös részéhez bújt, és ott, a világtól eldugottan sírdogált egy keveset.

Hamar beköszöntött a hétvége, és a csinos anyuka a szőke kis hercegnővel megint reggel ott posztolt az öregasszony kertes háza előtt.

„Hát ezek már megint mi a fenét akarnak?!” – kérdezte meg magától.

Eredetileg azt tervezte, hogy azonnal elkergeti őket, de látva a maciját szorongató, kissé szomorú kislányt, mintha enyhült volna a szíve.

– Mit akarnak maguk itten?! – kiáltott rájuk.

– Csókolom, mama! Újra eljöttünk, és szeretnénk megkérdezni, hogy szüksége van-e valamire? – érdeklődött kedvesen a csinos anyuka.

Az öregasszony türelmet erőltetett magára, ami roppant nehezére esett, hiszen eddig erre nem volt szükség, majd kedvesen érdeklődni kezdett, hogy a látogatók kifélék-mifélék.

– Hány éves vagy, kislányom?! – kérdezte a kis hercegnőt, aki megint csak elbújt anyja ruhája mögé. Látszólag jócskán megijedhetett ettől a durva, mogorva öreg nénitől, akiből kiveszhetett minden szeretet.

– Anyád nem tanított meg rá, hogy ha kérdeznek, illik válaszolni?! – csattant a hangja, akár az ostorpattogás.

A gyönyörű kislány anyukájára nézett, segítséget remélőn, majd amikor az anyuka bólintott, halkan felelt:

– Öt és fél éves múltam, néni!

– Beszélj hangosabban! Nem hallak jól! – kérte.

Most az anyán volt a sor, hogy segítsen.

– Azt mondta, hogy öt és fél éves múlt! – felelte jó hangosan.

– Á! Értem! Szép életkor! Mit akartok?!

– Tényleg semmit, csak arra gondoltam, hogy esetleg kíváncsi tetszik lenni az unokájára?

Az öregasszony szabályosan meghökkent, és majd leesett az álla! Akkor tehát mégiscsak jól gondolta, hogy valamelyik családtagja rokonai ezek az idegenek! De még mindig nem tudta, hogy valójában mit is akarhatnak tőle, és ez rendkívül zavarni, idegesíteni és bosszantani kezdte! Végül úgy döntött, ad a kislánynak egy kis édességet, és hamar megszabadul tőlük.

– El ne mozduljatok ám! Figyellek benneteket! – berohant a teraszra, majd kihozott egy-két táblás csokoládét és cukorkát, és óvatosan, mintha félne megérinteni a másik nőt, inkább a kislány kezecskéibe nyomta:

– Nyújtsd ki a tenyered, te gyerek! – parancsolta. – Tessék! Nesze! Ne mondd, hogy nem adtam semmit! – azzal behátrált a kapun belülre.

– Annyira jó lenne egyszer hosszasan elbeszélgetni, kedves Marika néni! Nem gondolja?! – kérdezte most a gyönyörű nő.

– Hogy én mit gondolok, az csak rám tartozik! Ha más nem lesz, akkor köszönöm, de még sok munkám van! – hárított.

– Értem! – kedvesen lehajolt a kislányhoz. – Köszönd meg, édesem, a nagymamának, hogy édességet kaptál!

– Köcönöm, mama… – felelte tétován, félősen.

Azzal fogták magukat, és elmentek! Az idős, megkeseredett özvegyasszony pedig még hosszú percekig álldogált árván, szomorúan a bezárt kertkapu mögött.