Hajótörött Leltár

Kinőtt árnyékod még híven,
kellő némasággal követ;
tétován álldogálsz,
még egyik lábadat
a másik után teszed,
merengsz tékozló,
hajótörött-életed kellékei felett,
mert az éteri telefonos hang
volt-nincs hangtalanságba dermed;
az Idő malomkerék-kerekei
lassacskán téged is
éppen úgy bedarálnak,
mint akárki mást,
aki nem volt rest,
hogy elsősorban önmagának
kaparhasson
néminemű gesztenyét.

Fojtott szemrehányások között
még most is kellő gyerekes
naivságoddal szabadkozol,
ti. mit nem tettél meg ezért
vagy azért a hitvány,
semmi ígéretért.

A szembesülés már
sok esetben megkerülhetetlen;
nem csupán az exhibicionista
felszínesség kirakatában,
– de inkább lelki
megmerülő mélységekben –,
azért, mert visszatükrözi
a groteszk-nonszensz Jelenvalót.

Elemésztve növekszik
tebenned is a ki-nem-mondott igazság,
melyet szándékosan inkább
megtartasz magadnak,
nehogy maholnap
végképp kirúgjanak
vagy eltanácsoljanak.
– Odabent jobb lett volna tán,
ha kibéleled számító önmagad
türelemmel, hogy merészebben
szembesülhess mások
kicsinyeskedő gyarlóságaival is.

Kalapács-nehéz kulcsra
zárt kapuk előtt ácsorogsz,
de immáron negyvenen régen
elmúltál, s már nem fordulhatsz
kedvedre vissza,
hogy megváltoztasd azt,
amiről azt hihetted,
megváltoztatható;
mert túlfeszített
húrokként remegsz odabent,
s inkább csak
naiv-gyerekesen szégyelled magad,
nem tiltakozhatsz,
hiszen a keserűségek
tartós, maró, sötét folyója
csordogál kiszolgált ereidben.

S bármennyire is állnál
még szilárdan önző
tiltakozásod stabilnak
hitt állókövein, magad maradtál,
hogy önmagadat többször
már ne kelljen
végesülten megtagadni!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.