MÉLY VÍZ

Lívia tökéletesen meg volt róla győződve, hogy talán örökre benne ragad a tanárkodásban.
Pedig – ha valamely szakma –, akkor a pedagógusi pálya mostanság csöppet sem kecsegtetett előléptetési lehetőségekkel.
Már ha az előléptetési lehetőségek címszó alatt a jutányos órabért és a megfelelő jövedelemkiegészítést értjük, vagy egyáltalán azt a fajta különleges szakmai, emberi megbecsülést, ami miatt a következő generáció szemében egyáltalán vonzó lehet ez a hivatás.

Még jócskán élt benne az eleven emlék, amikor a legelső tanári munkanapját elkezdte: halhatatlan buzgalom és szorgalom élt benne, és úgy tekintett önmagára, mint aki egy szép napon – ha törik, ha szakad –, akkor is el fogja érni, hogy az iskola, ahol állást vállalt, messzemenően kiemelkedhessen a többi közül, és diákjaiból jól képzett, a maguk lábán is megálló, intelligens, gondolkodni képes művészek és tudósok kerülhessenek ki.

Az első kezdeti, szárnypróbálgatós hónapok múltán azonban keserédes, tartós kiábrándulás lett rajta úrrá, hiszen bárhogy is pályázott vagy kuncsorgott bizonyos anyagi jellegű, felhasználható segítségekért, a tantestület minden ülésen egybehangzó véleménnyel nyugtázta észrevételeit:

– Tisztelt kollegina! Sajnáljuk, de van egy adott költségvetés, és ezt nem áll módunkban módosítani! – felelték egybehangzóan.
S úgy tűnt, egyre több és több barátságos kollégája osztja ezeket a szánalmas, hasonló véleményeket.

Egy tanár számára megalázó katasztrófát jelent, ha kérését vagy kidolgozott tantervét, munkatervét és egyéb fontos, lényegre törő munkáit szabályosan elutasítják csip-csup, bagatellnek látszó hibákért, melyeket könnyedén lehetett volna orvosolni, amennyiben persze megfelelőbben, átláthatóbbá és rendszerezettebbé teszik az adott iskola éves kimutatásait és belső költségvetését.

Egyre több és több dolog hiányzott neki. Az a vérpezsdítő hangulat, amikor diákjai értékelik kissé fanyar, cinikus humorját, vagy hogy csillogó szemekkel bámulják a legújabb tananyag ismertetését, miközben újra meg kell tanulniuk szövegértően olvasni, miután az valahogy mindenkinél problémát jelentett, holott már hatodikosok voltak.

Az iskolai önképzőkörbe is egyre kevesebben jártak és jelentkeztek. Mintha attól, hogy olyan kreatív, újító szellemi alkotóhelyet szeretne kialakítani, ahol a diákok bontogathatják saját, egyéni alkotói szellemiségüket. Ám sajnos akadtak olyanok is a tantestület patinás emberkéi között, akik ezt – természetszerűen – igen-igen rossz szemmel nézték, és Líviának plusz, órán kívüli elfoglaltságokat adtak szándékosan, holott a túlórát is illett volna rendesen elszámolni.

Így egyre többször fordult elő, hogy Lívia egy nap több mint tizennégy órát dolgozott gyakorlatilag egyhuzamban, és halálfáradt volt, mire metróval és villamossal hazament késő este kis lakásába.

Lelki energiáinak nagyon jól jött határtalannak tűnő pozitív életszemlélete és kifogyhatatlan optimizmusa, melyet legfeljebb csupán néhány kollégája ellenszenve szakíthatott meg.

– No? Mi újság, kollegina? Túlórázunk, túlórázunk? – kérdezték több esetben gyilkosan cinikus hangnemben.

– Köszönöm kérdését, kedves kolléga úr! A munkát mindig muszáj elvégezni! – felelte határozottan, egyenes derékkal.

Sajnos azonban Lívia sem kerülhette ki a tartós elbocsátásokat és leépítéseket. Mivel a tanárok folyamatosan tiltakoztak, petíciókat, kiáltványokat írtak alá, és munkabeszüntetésekkel fenyegetőztek, a vezetőség és az igazgatóság jobbnak látta megszabadulni az olyan emberektől, akik feleslegesen keverik meg az állóvizet. Mi a fenének ott bajt kavarni, ahol eddig is minden ment a maga sima és egyenletesen lusta, posványos mocsarában? Nem igaz?!

Líviát már meg sem lepte, amikor egyik nap az igazgató úr hívatta saját irodájába, és természetesen zárt ajtók mögött orra alá tette az önkéntes felmondásáról szóló hivatalos dokumentumot.

– Őszintén sajnálom, kedves kollegina! Higgye el, kérem, hogy ha megtehetném, én volnék az első, aki megtartanám magát, hiszen a jó, megbízható munkaerő bizony ritka kincs! – felelte az igazgató kimérten.

Lívia azonban átlátott a mézes-mázos szavakon, és pontosan tudta, hogy sajnos mindig lesznek olyanok, akik nem látják szívesen az újító szellemiséget vagy a fejlődés és változások szelét. Így készségesen aláfirkantotta nevét az A/4-es lap alján, majd kitöltötte még a szükséges dokumentumokat, és azzal szerény búcsút vett attól a helytől, ahol felnőtt, önálló élete is annak idején elindult.

– Lívia néni! Most mi lesz velünk?! – kérdezték többen lelkes, szorgalmas tanítványai. – Már nem tetszik bennünket szeretni!

– Ugyan már! Hát hogy mondhattok ilyet?! – torkolta le kedvesen tanítványait. – Hozzám mindig fordulhattok bizalommal! Most sajnos el kell innen mennem, mert nem látnak szívesen, de ha bármilyen problémátok adódna, hozzám mindig jöhettek! Várlak benneteket szeretettel! – több diákját megölelte, majd enyhén könnyes búcsúval lépett ki az iskola kapuján.

Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, de a saját maga ura lesz, és megpróbál egy ütőképes, profitorientált, nyereséges vállalkozást nyitni. Persze fogalmai, ötletei már voltak, csak azt nem tudhatta, miként és hogyan valósíthatná meg őket.

Több gimnáziumi barátnőjét is felcsörgette, és mindegyiktől személyes találkozót kért azzal a határozott céllal, hogy a régi, boldog emlékek felelevenítése mellett sok mindenről fognak beszélgetni. Persze akadtak olyanok, akik vállszélességgel támogatták őt és elképzeléseit, ám valami miatt az utolsó pillanatban visszaléptek – elvégre a többség közülük már javában nagycsaládosnak számított.

– Szia, Lívikém! Jaj, bocsi, de a gyerek elkapta a mumszot, és most beteg!
– Szia! Jaj, ne haragudj, de az anyósom hozzánk költözött!
– Ó! Már milyen régen nem beszéltünk! Gratulálok a terveidhez, de sajnos nem tudok segíteni! – rázták le őt kisebb-nagyobb kifogásokra hivatkozva egykori barátnői.

Szerencsére azért akadtak jóhiszemű barátai is, akik nem sajnálták az időt és a fáradságot, és ha megígértek valamit, akkor azt állták is. Lívia szerencsés személyes találkozót beszélt meg Annával, akit a főiskola óta alig látott. Az egyetemisták élete ugyanis csupa totális rohanásból áll, így mindig hadilábon állnak a drága idővel. Megbeszéltek egy találkozót a Ferenciek terére, és Lívia nem csalódott, mert barátnője sportos, hibrid autócsodával érkezett, és parkolt le a szemközti utcában.

– Jaj, de régen is találkoztunk, drága barátnőm! – ölelték meg egymást, mint a nagyon jó testvérek, akik befejezik a másik gondolatait. – Mikor is volt utoljára, hogy mi ketten elbeszélgettünk úgy, istenigazán? – kérdezte a mindig csinos, filigrán nő, aki háromgyerekes, büszke anyukaként szinte semmit sem változott. Ha azt nem számítjuk, hogy otthon kitartóan betartotta saját személyi edzője tanácsait a szénhidrát megfelelő bevitelére vonatkozóan.

– Hát bizony régen volt! Hú! Most számolok már lassan több mint húsz éve! Hogy szalad az idő! – jegyezte meg.

– De mesélj már! Miért nem látok az ujjacskádon gyűrűt? Hol van az aktuális pasid? Vannak gyerkőceid? – csupa-csupa olyan kérdést sikerült feltennie, amivel Lívia egyelőre nem ért rá foglalkozni.

– Lassíts egy kicsit! Azért kértem ezt a találkát tőled, mert vállalkozást szeretnék felépíteni, és arra gondoltam, hogy te esetleg segíthetsz nekem! Mindketten kölcsönösen segíthetnénk egymásnak! Na, mit szólsz?! Hogy hangzik?!

– Hát semminek sem vagyok az elrontója, hiszen ismerhetsz, de egy valóban működőképes vállalkozáshoz legalább tízmillióra lenne szükség indulótőkének! Nem is beszélve arról, hogy az első egy-két év még nem volna nyereséges és zökkenőmentes! Mi volna a termék vagy az üzleti szempontból kifizetődő tevékenység, amivel foglalkozni szeretnél? – nézett rá nagy, komoly szemekkel.

– Hát… azon még összességében nem gondolkodtam, de mindenképpen jó volna, ha köze lenne a kultúrához és a divathoz is!

– Ajjaj! Hát nem szeretnék azonnal letörni az optimista lelkesedésedet, de ha mostanság körbenéztél az üzleti piacon, akkor vannak nagy bálnák, cápák, és vannak pinduri kis ficánkoló halak, akiket a nagyok felfalnak. Most jelenleg te egy kis halacska vagy, aki egyelőre még a zavaros vizekben halászik, de az én segítségemmel esetleg lehet belőled valaki.

– Nézd! Bár még nem teljesen világos az üzleti szisztéma és egyéb dolgok, de gyorsan tanulok, és azért annyira ostoba sem vagyok, hogy ne lássak tisztán. Akarsz segíteni, vagy nem?! – tette fel az egyenes kérdést. Látszott rajta az elszánt, oroszlánkarakán akarat, ami imponált barátnőjének.

– Jól van! Ez nagyon tetszik! Melletted vagyok! Mit szólnál egy könnyű ebédhez? Farkaséhes vagyok!

Megebédeltek, miközben barátnője végeláthatatlanul áradozott a három tüneményes, ám rosszcsont gyerekeiről. Hogy mennyire észnél kell lenni, ha az embernek ilyen sokfelé kell helytállnia, és hogy mennyire imádja a kis családját stb.

Lívia ekkor döbbent rá arra, hogy valami nagyon fontos hiányzik az életéből. De hát hol is találhatna magának egy olyan rendes, becsületes embert, akit nem a pénz érdekel, hanem az őszinte, emberi érzelmek, különösen a mostani nyerészkedő és álszent világban? Ez bizony jócskán kimerítette a fejtörés fogalmát.

– Hé, ne izgulj már annyira! Semmi vész! Most valami újba kezdesz, de én melletted állok! Elvégre mire valók a barátnők! Nem igaz?!

A nap hátralévő részében jóformán mindent alaposan megbeszéltek és átrágtak, kezdve azzal, hogy honnan kellene megfelelő alaptőkét szerezni vállalkozásuk beindításához, működőképessé tételéhez, hiszen Lívia tanári végkielégítése és alapszintű fizetése még nem jelenthetett feltétlen garanciát, ugyanakkor szükségük volt egy üzleti szférában jártas személyre, aki abszolút megbízható, nem veri át őket, és akinek a szavára lehet adni. Szerencsére Anna a gimi után rengeteg sok emberrel kötött tartós kapcsolatokat, hiszen egy meghatározó ideig kisebb kozmetikai szalonban dolgozott, és ott remek kapcsolatokra lehet szert tenni.