Kutya-macska barátság avagy egy szerelem története

– Judit, ne légy már olyan undok! Kérlek! – hallatszott a telefon túlsó oldaláról Zsófi hangja.
– Nem! Ne is próbálkozz! – szólt vissza barátnőjének Judit.
– De Juditkám, te vagy a legjobb barátnőm… és a barátnők segítik egymást. Ha bármelyiküknek szüksége van valakire, akinek elpanaszolhatja a bánatát, kihez fordulnak? Csakis a legjobb barátnőjükhöz, a bizalmasukhoz. Kérlek! – könyörgött Zsófi.
– Ne is folytasd tovább, Zsófi, mondtam már, hogy nem! Bármi másban szívesen segítek neked, de ebben nem!
– Akkor most mit csináljak? Mondd meg, mit csináljak? Ma reggel kaptam az orvostól időpontot délután fél kettőre. Erre a főnökhelyettes szabadságot vesz ki, Márti, a kolléganőm meg belázasodott, a főnök hazaküldte. Kénytelen vagyok itt maradni délután fél négyig. Segíts rajtam! – kérte barátnőjét Zsófi.

De Judit hajthatatlan maradt:
– Nem, nem és nem! Tudod nagyon jól, hogy nem szeretem a kutyákat, meg a macskákat, meg semmiféle háziállatot.
– De Dömét kiskora óta ismered, nem kell attól tartanod, hogy megharap…
– Nem attól félek, hogy megharap, meg hát egy tacskó azért mégsem annyira félelmetes, de mégis… Nem szeretem a kutyákat…
– Nem tehetnél most az egyszer kivételt? Csak most az egyszer… Kérlek! Majd meghálálom… Segíts rajtam, Judit…!

Egy rövid szünet, majd egy sóhaj, végül Judit megadta magát:
– Hát jó, most az egyszer. De először és utoljára.
– Köszönöm, Judit, te egy angyal vagy!
– Jó, jó, angyal vagyok, de most ne udvarolgass nekem, mert lassan fél egy lesz, és ha sokáig mondod a magadét, fél kettőre biztosan nem jutunk el a dokihoz. Mit is mondjak neki?
– Reggel ugyan beszéltem a nővérkével, de azért, ha a doki kérdezné, mi a baj, mondd meg neki, hogy Döme két napja étvágytalan, nem találja a helyét, nem tud elaludni, a hangulata is ingadozó. Amikor kint sétáltunk, füvet evett, szerintem valami gyomorrontásféle lehet…
– Jól van, elintézek mindent, légy nyugodt, bár nem szívesen teszem…
– Tudom, Judit, ezért kapsz tőlem egy nagy adag fagylaltot… – tette hozzá nevetve Zsófi, aki most már végre megnyugodott.
– Egy adag nem elég, legalább a tízszeresét érdemlem! – válaszolt Judit.

Befejezték a beszélgetést. Zsófinak még volt tíz perce az ebédszünetből… Judit felment barátnője lakására. A bejárati ajtó mögött ott feküdt Döme, a tacskó. Mikor a lány belépett, nem reagált, a füle botját sem mozdította. Csak feküdt a földön, mozdulatlanul.

– Na gyere, te rondaság! – mondta Judit a kutyának, miközben a nyakára illesztette a nyakörvet.

A kutya kelletlenül felállt, ránézett a lányra, majd leült a földre.
– Gyere már, az Isten áldjon meg! – szólt kissé erélyesebben a kutyára.

Rántott egy nagyot a nyakörvön, a kutya felállt és lassan elindult az ajtó felé.
– Végre! – sóhajtott fel Judit, és elindult az állatorvosi rendelő felé.

Időben odaértek. A váróteremben csak egy idősebb hölgy ült sárga-kék öltözékben. Ölében egy kalitka, benne egy sárga-kék színű papagájjal. Na, a hölgy meg a kedvence úgy látszik „összeöltöztek” – gondolta magában Judit, utalva a kék-sárga kombinációra.

Leült a hölgy mellé, aki rögtön elpanaszolta, hogy Csicsi (így hívták a papagájt) nagyon beteg lehet, mert állandóan a kalitka alján gubbaszt, étvágytalan, olyan szomorú… Majd megkérdezte a lányt, hogy a kutya is beteg-e.

Judit már majdnem rávágta, hogy dehogyis beteg a kutya, ő, Judit a beteg, és ez a doki a kezelőorvosa. De hamar letett erről az ötletéről, mert ki tudja, van-e a hölgynek humorérzéke, és ha nincs, még talán el is hinné, hogy Judit egy állatorvoshoz jár kezeltetni magát. Ehelyett szépen elmesélte a kutya összes jelenlegi egészségügyi problémáját.

Az idős hölgy azonban nem nagyon bízott a kutyában, mert a kalitkát még szorosabban magához szorította, minél messzebb a kutyától. Döme azonban rá se hederített a madárra. Unottan feküdt a padlón, maga elé bámulva. Valóban nem érdekelte senki és semmi.

Ismét nyílt az ajtó: újabb pácienst hoztak. Egy magas, fekete hajú férfi lépett be a váróterembe.
– Hű, a mindenit! Micsoda férfi! – gondolta Judit, amint megpillantotta a belépő idegent. Magas, sötét hajú, pontosan az a típusú férfi, akinek szívesen a karjaiba omlana…

A férfi köszönt és leült Judit mellé a padra. Ekkor Döme, mintha feléledt volna egy picit. Elkezdett kúszni a földön a férfi irányába. Pontosabban nem is a férfi, hanem a férfi lábainál lévő kalitkaszerű valami érdekelte. Egyre közelebb kúszott, majd orrát rátapasztotta az állatszállító „ládához”.
– Milyen állat van benne? – kérdezte Judit.
– Macska – jött a válasz.
– Macskaaa? – kérdezte hitetlenkedve a lány.
– Igen, macska. Mi furcsa van ebben?

– Hát csak annyi, hogy Döme nem szereti a macskákat, sőt kimondottan utálja őket. Ha bárhol meglát egyet, azonnal megkergeti…

A férfinek nem volt ideje válaszolni, mert behívták a rendelőbe. Néhány perc múlva ki is jött a macskájával, majd visszaült a lány mellé.
– Murci, a macskám megkapta a kötelező védőoltását. Most „bambulni” fog egy kicsit… – fordult Judithoz.

A tacskó ismét közelebb húzódott Murcihoz. Egészen közel hajolt hozzá, szinte úgy tűnt, mintha puszit nyomott volna a kobakjára. Aztán egyszer csak elkezdte nyalogatni a macska fejét.

A lány és a férfi – akiről időközben kiderült, hogy Róbertnek hívják – összenéztek és elmosolyodtak. A tacskó ekkor már teljes bedobással nyalogatta a macskát, akinek úgy látszik, szintén megtetszett a dolog, hiszen egyáltalán nem ellenkezett.
– Ilyet sem láttam életemben! – szólalt meg Judit fejcsóválva.

Közben a papagájos hölgy kijött a rendelőből, és most Juditékat hívta be a nővér. Volt mit csinálnia a lánynak, mire bevonszolta a kutyát a rendelőbe. Döme ugyanis az Istenért sem akart elmozdulni a macska mellől.

Róbert felajánlotta a lánynak, hogy meghívja egy kávéra, ha már kedvenceik annyira összebarátkoztak, hadd legyenek még egy picit együtt. A lány beleegyezett. Rövid idő múlva kijött a rendelőből, és elmesélte Róbertnek, hogy Döme egy injekciót kapott, hogy erőre kapjon, és hogy diétáznia kell egy-két napig. Natúr főtt rizs, natúr joghurt, babapiskóta – ezeket ajánlotta a doki. Meg sok folyadékot kell innia.

A lány azt is elmondta Róbertnek, hogy tulajdonképpen Döme nem az ő kutyája, hanem a barátnőjéé… A férfi megjegyezte, hogy azt gondolta, a lányé a kutya, hiszen olyan jól bánik vele, olyan jól „együttműködnek”, látszik, mennyire vonzódnak egymáshoz.

Judit nem akart illúzióromboló lenni, ezért azt felelte, hogy imádja az állatokat, különösen a kutyákat meg a macskákat. Magában viszont azt gondolta, milyen szerencse, hogy az ember nem gondolatolvasó, mert akkor egyből kiderülne a hazugsága.

Most azonban már nem volt visszaút. Elkezdett úgy viselkedni, mint aki tényleg igazi állatbarát. A kávézóban, ahová beültek, többször is megsimogatta a kutyát meg a macskát is. Fél órácskát maradtak még, közben megállás nélkül beszélgettek. Miközben ők társalogtak, Döme és Murci egymáshoz bújva pihentek, felváltva nyalogatták egymást, hihetetlen látványt nyújtva.

Róbert aztán hazakísérte Juditot, és a másnapi találkozás reményében elbúcsúztak egymástól. De a búcsú egyáltalán nem volt egyszerű, mert amikor a két állatot elválasztották egymástól, a kutya elkezdett vonítani, a macska pedig keserves nyivákolásba kezdett.
– Te, Judit, ezek egymásba szerettek, nem gondolod? – kacsintott a lányra a férfi.
– Lehetséges… – nevetett Judit.

Végül nagy nehezen mégiscsak sikerült szétválasztani az újdonsült „szerelmeseket”, Dömét és Murcit egymástól. Másnap Judit és Róbert ismét találkoztak. Természetesen velük volt Döme és Murci is. Néhány hétig így négyesben „randevúztak”, de később már csak ők ketten: Judit és Róbert.

Néhány hónap elteltével a férfi megkérte Judit kezét. A lány természetesen igent mondott. Ennek most két éve. Jövő nyáron lesz az esküvőjük. A ceremóniát kint, a szabad ég alatt tartják. Így velük ünnepelhet majd Döme és Murci is…