Kisiklások

Életem zakatoló vonatán utazom. Ez a vonat már többször kisiklott, de szerencsére nem történt halálos baleset. Egy-egy ilyen kisiklás mindig elgondolkodásra késztetett. Válaszokat nehezen találtam a miértekre -, még most is van olyan, amire keresem-, de mindig zötykölődtem tovább, miközben sok megoldás jött velem szemben.
Először akkor kezdtem megtalálni önmagam, amikor nem azt kérdeztem magamtól, mit kéne tennem, hanem azt, hogy mi az, amit már nem vagyok hajlandó tovább tenni. Ez nem eufórikus érzés volt, inkább csak tisztázás. Letisztulás. Nem a „minden rendben” nyugalma, hanem az „elég volt a félmegoldásokból” felfedezése.
Nem lettem magabiztosabb, csak őszintébb. Nem múlt el a félelem, de megszűnt irányítani. Nem lett könnyebb az út, viszont érthetőbb lett, miért ezen az ösvényen haladok.
Önmagamat megtalálni nem egy válasz volt, hanem valójában egy irány. Mint egy belső „igen” mondása egy könyvben talált utalásra, ami után nem tudtam már többé úgy visszalapozni, mintha nem olvastam volna el azt az oldalt.
Nem ott találjuk meg magunkat, ahol tapsolnak nekünk, bármit is mondunk.
Hanem ott, ahol nem tudjuk többé elnyomni szívből feltörő szavainkat, még ha nem is tapsolnak nekünk.
Nem akkor leszünk bátrak, amikor nem félünk.
Hanem amikor a félelem mögé tudunk lépni.
Ha megszületik egy irány bennünk, nem cél, nem ígéret, csak egy belső igen.
Azóta visz vonatom tovább és egyre kevesebbszer siklik ki. Bár nem mindig tudom, hová megyek, de már tudom, hogy kiért vagy kikért.
Most ott állok, ahol már nem mások mondataiban keresem magam, de még nem tudom lezárni végleg a kérdéseket.
Az irány már megszületett bennem, de az út még nem kapta meg a nevét. Az biztos, hogy nem az elején járok, és remélem, nem is a végső érkezésnél. Valahol ott tartok, ahol a régi történet már nem tud visszahívni, az új pedig még tanulja szavaim hangzását.
De ez nem hátrány, ez nem bizonytalanság. Ez, szerintem az érlelődés folyamata, ami egészen az életünk végéig tart.