Farsang

Maszkot választottam, nem arcot. Tollak csiklandozták a homlokom, a terem lélegzett, mint egy titok. Néztek rám, de nem engem láttak, hanem a bátorságot, amit kölcsönöztem. A zene engedélyt adott a közeledésre. Odaléptem ahhoz, akitől féltem nappal: saját magamhoz. A tükörben idegen mosolygott vissza, mégis ismerős. Hajnalban a maszk lehullt, és nem fájt. Megtartottam belőle a könnyedséget, hazavittem zsebben. Másnap is viseltem, láthatatlanul. A nevetések mögött megtanultam, hogy a játék komoly tanítás, és a szerep néha igazabb, mint az arc, amelyet reggelente megszokásból felveszünk. Ezért a bál bennem folytatódik minden tél után is csendesen, szívdobbanásnyi fényben, és titkos léptekkel, hazáig mindig.