Álarc

Az új állatorvos augusztus közepén foglalta el állását, és családjával beköltözött a szolgálati lakásba. A falubeliek úgy tudták, hogy felesége lesz a segítője, de már szeptember volt, és még senki sem látta a doktornét. Györgyi, a kislányuk most lett első osztályos, és szépen összebarátkozott Évivel, a padtársával. Gyakran játszottak együtt iskola után, természetesen a doktor beleegyezésével. A kislány időnként megemlítette Györgyinek, hogy igazán elmehetnének őhozzájuk is játszani. Ilyenkor Györgyi mindig talált kifogást, hogy miért nem mehetnek. Legtöbbször édesanyja gyengélkedését hozta fel indoklásul.
– Mindig fáj a feje, nem szereti, ha körülötte zaj van.
Az állatorvos feleségét továbbra sem látták a falusiak. Boltba, postára nem járt, a doktor intézte ezeket a dolgokat. Ha beteg állathoz hívták és éppen nem volt otthon, – a szövetkezet állatait is ő gyógyította, – hiába csengettek, senkinek sem nyitott ajtót. Sokan reklamáltak ezért a doktornak, aki, mivel a faluban még nem volt kiépítve a telefonvezeték, csináltatott fából egy dobozt. Ezt feltette a kertkapura, rakott bele egy kockás füzetet tintaceruzával. A tanácsházán, a hangosbemondón kihirdették, hogy a dobozban található füzetbe írja bele a nevét és a címét, akinek a beteg állatához el kell mennie. A háborgások elcsitultak, az üzenő doboz remekül működött. Közben teltek a hónapok, Györgyi, Évivel együtt szépen haladt a betűvetés tudományában. Az iskolai szülői értekezletekre is mindig a doktor ment el, a falubeliek már úgy gondolták, Györgyinek nincs is itt az édesanyja. A helyi pletykások már azt is tudni vélték, hogy elváltak, vagy Györgyi úgymond balkézről lett a doktor úrnak. Persze ebből egy szó sem volt igaz, de az igazságot senki sem tudta.
Az iskolában már hagyomány volt, hogy farsang idején a szülői munkaközösség bált rendez az iskola javára. A bálba lehetett jelmezbe öltözve is menni, de nem volt kötelező. Volt azonban egy régi szokás, hogy éjfél után mindenki leteszi jelmezét vagy álarcát, és átöltözik saját ruhájába. Ekkorra már igazi báli hangulat uralkodott, nótáztak, tréfálkoztak, viccelődtek egymással. Ez az év sem volt kivétel, most is kihirdették a farsangi bál időpontját, amelyet a kultúrház nagytermében rendeztek. Már szinte minden szülőpár megérkezett, csak a betegek és a gyászolók maradtak távol. Kevés szórakozási lehetőség adódott akkoriban, ezért a bál fontos esemény volt a falusiak életében. A helyi rezesbanda húzta a talpalávalót, forogtak a táncosok, ki jelmezben, ki álarcban, vagy a nélkül. Késő estére járt már az idő, amikor a bálterem ajtajában feleségével együtt megjelent az állatorvos. Az amúgy is jóképű doktor, nagyon elegáns volt öltönyben, haja, körszakálla frissen vágva, igazítva.
Az eddig senki által nem látott felesége, halványzöld tükörbársony szoknyában, hozzá illő gyöngysorral a nyakában, tűsarkú cipőben, olyan volt, mint egy tünemény. Rövidre vágott sötétszőke haját nem fodrász fésülte, de senki sem ezt nézte, hanem az arcát teljesen eltakaró különleges álarcot. Az álarcot, amely olyan finoman volt kidolgozva, hogy a picit szomorkás mosolyával egyszerre volt szép, és titokzatos. Szorosan simult az arcára, és kétoldalt a füléhez volt rögzítve.
A szervezők, köztük az iskola igazgatója, pillanatok alatt körül állták a házaspárt, és szívesen invitálták őket a bálterem végében felállított asztalokhoz, amelyek roskadoztak a süteményektől, pogácsáktól, italoktól. A doktor kedvesen elhárított mindenféle kínálást, mondván otthon bőségesen vacsoráztak. Sokáig nem maradnak, de úgy gondolták, Györgyi kislányuk miatt, nekik is illik eljönni a bálba. Amúgy is szeretnek táncolni, és ez remek alkalom, már évek óta nem táncoltak.
Alig kezdték el a táncot, a falu elöljárói egymás után lekérték a doktornét, és pörgették, forgatták. Panaszra nem volt okuk, mert Ő a férjével együtt, valamikor néptáncos volt. A doktor meg az ő feleségeiket táncoltatta, és így ment ez egészen éjfélig, amikor bejelentették, hogy a szünet után, már jelmez és maszk nélkül folytatódik a bál. A többség elvonult a rögtönzött kantinhoz, mások kisebb csoportokba verődve beszélgettek, – zsibongott, zsongott a bálterem.
A doktor feleségét kézen fogva igyekezett a kijárat felé. Szerencsére nem tartották fel őket, mert azt gondolták, a doktorné most veszi le álarcát. Kint a folyosón volt az alkalmi ruhatár, ahol a kabátokat lehetett elhelyezni. Idősebb szülők voltak a ruhatárosok, akik szíves szóval marasztalták őket, mondván, még ezután lesz ám az igazi mulatás. A doktor szabadkozott, hogy nagyon szeretnének, de nem maradhatnak, mert Györgyit egyedül hagyták, és ha fel talál ébredni, keresni fogja őket. Végül sikerült elköszönni, és egymást átölelve sétáltak hazafelé a téli éjszakában.
Nem laktak messze a kultúrháztól. Szolgálati lakásuk a falu hajdani földesurának a birtokán volt. A kastélyparkban az egykori intéző házát tették rendbe a mindenkori állatorvos részére. A kastélyban nem laktak, így a falubeliektől elzárt hatalmas parkban senki sem háborgatta őket. Ez volt az egyik ok, amiért a doktor elvállalta ezt az állást.
– Jó volt egy kicsit kimozdulni otthonról, ugye kincsem?
– Igen, de már alig várom, hogy letehessem az álarcomat.
– Vedd le nyugodtan, senki sem jár az utcán, mindjárt otthon leszünk.
– Már kibírom, nagyon ég alatta a bőröm. Nem jó a szellőzése.
– Pedig aki készítette, azt ígérte olyan anyagból készíti, ami szellőzik, – talán a festék miatt van. Hétfőn majd megemlítem neki, úgyis mennem kell a városba.
– Nem sürgős, egy évig úgy sem kell, addig majd kitalálunk valamit.
Halkan, szinte lábujjhegyen léptek be a lakásba, nehogy Györgyi felébredjen, Klári már az előtérben levette álarcát. Arcának érzékeny bőre szinte lángolt, a begyógyult hegek újra begyulladtak és dudorodtak. Gyorsan levetkőzött, a fürdőben alapos kézmosás után, egy speciális hűsítő krémmel óvatosan elkezdte kenegetni összevagdalt arcát.
– Gyere, ülj ide, mutatott a magával hozott székre a férje. Majd én folytatom.
Míg óvatosan kenegette felesége arcát, lelki szemei előtt újra leperegtek a baleset percei.
– Mindketten állatorvosnak tanultak. Azon a bizonyos napon az egyetemi laborban voltak gyakorlaton. Klári elcsúszott valamin és kezében összetört a maró folyadékot tartalmazó üveg. Akkor sérült meg az arca, az üvegszilánkok és a maró anyag örökre nyomot hagytak rajta. Műtétek sorozata után már egészen elfogadható, a sebek szépen begyógyultak. Évek múltán még halványodnak, de a lelki sebei talán örökre megmaradnak. A baleset után Klári nem folytatta tanulmányait, és amint az állapota engedte, elvette feleségül. Sok mindenki ezen meglepődött, csodálkozott, de nem törődött vele. Már gimnazista koruk óta együtt jártak, a baleset sem változtatott ezen, szerette Klárit, és a mai napig igaz szerelemmel szereti. Egy év múlva megszületett gyönyörű kislányuk Györgyike. A kislány ilyen arccal ismerte meg, neki ez természetes volt, csak az nem, hogy nappal soha nem megy ki a házból. Mindenhová édesapja vitte, kísérte. Amikor már nagyobb lett, elmondták neki, hogy mi történt édesanyja arcával.
Erre az eldugott helyre hirdetett vidéki állást is azért vállalta el, mert Klári itt nyugodtan ki tud menni a kertbe, és majd idővel talán a faluba is. Most még nem tudná elviselni a szánakozó tekinteteket, a kérdéseket. Az állatorvosi munkával járó adminisztrációt rendben tartja, amiben csak tud, a keze alá dolgozik, és vezeti a háztartást.
A farsangi bálra nagyon szeretett volna elmenni, mert tudta, valamikor el kell kezdenie leküzdeni gátlásait, félelmeit, és visszatérni az emberek közé. Sok tervezgetés után megtalálták a módját, és végre egy kicsit kimozdulhatott bezártságából. Végtelenül örül, hogy megmerte tenni az első lépést, nehéz lesz a folytatás, de bízott benne, hogy sikerülni fog.