KÖRMÖNFONT SZÍVESSÉGEK HÁLÓJA

Az öregasszony jóformán mindenütt megfordult, ahol éppen valami munka akadhatott a számára. Legtöbbször előbb vagy a téglagyár következett (amíg el nem érkezett a nyolcvanas évek végi privatizációs hulláma), később főként egy pékségben, majd kisebb sarki boltban vállalt takarítói, vagy épp kisegítői állást. Persze sosem csupán csak azt csinálta, amivel esedékesen éppen megbízták főnökei, de jóformán majdnem mindent, ami az ún. jó üzletvezetéssel és a vevők maradéktalan kiszolgálásával kapcsolatos.

Gyakorta megtörtént például, hogyha a pék már jó előre, előző este begyúrta a kenyér- és zsömlesztát, hogy remélhetőleg hajnal táján már a kenyereskocsival kiszállítsák az üzletek számára a friss pékárut és süteményt, a leleményeskedő özvegy öregasszony se perc alatt tiszta, hófehér kötényt kanyarított derekára, és ha kellett, vitte a mázsányi nehéz, súlyos acélszínű fazekakat, keverő- és dagasztóhengereket.

Bármit megcsinált, csakhogy érezze azt a fajta különös szociális törődést, mely – a legtöbb esetben –, akkor fogja el az embert, ha vágyik a biztatásra, bizalomra és a törődés különös keverékére, melyet szeretteitől és családtagjaitól valószínűleg odahaza sem kaphatott meg. Nem is tévedtek olyan nagyot azok, akik az öregasszonnyal kapcsolatosan úgy vélekedtek, hogy mindig derűs, mosolygós és javíthatatlan optimizmussal igyekszik beragyogni a kopottas, nehézkes és jócskán túlterhelt hétköznapok szürkeségét.

Bár dolgos, ám részeges férje idejekorán meghalt, rövid idő múltán maga is belátta, hogy nagyon is hiányolja az emberek társaságát és a szociális együttléteket, melyek tevékeny életét mind meghatározták. Két felnőtt fia közül az idősebbik volt az, mely gyakorlatilag minden hónap során kis családjával be-betoppant, és meglátogatta őt.

De ami még talán ennél is fontosabb, az, hogy az öregasszony sehogyan sem tudta beosztani azt a kevéske keresményét, amit innen-onnan kapart össze, és ha még ehhez a soványka nyugdíját is hozzávesszük, mely a téglagyárban történt jócskán kemény fizikai megterhelések bére is volt egyben, akkor a legtöbb hozzáértő ember szinte azonnal elcsodálkozik, hogy özvegy Matusáknénak hogyan nem maradt a hónap végére annyi megtakarítása se, hogy düledező, vályogviskóra emlékeztető családi házán a folyamatosan javításra szoruló kerítést vagy kúpcserepeket egy valamirevaló és értő mesterember segítségével megcsináltassa.

– Ugyan, ugyan már, kedveskéim! Jó van az úgy, ahogy van! Van étel, meg ital! Nem bánkódunk, hanem vígan éldegélünk! – Akárhányszor csak megkérdezték családtagjai, hogy szüksége van-e bármire, amiben hiányt szenved, rendszerint már a jól ismert szöveget hallhatták.

– …De hát, anyuka! Ez azért mégsem ennyire egyszerű, nemde?! – kérdezte tőle menye, aki legszívesebben kissé felelőtlen anyósa helyett is beosztotta volna a pénzt, hiszen jól tudta, hogy az öregasszony képtelen parancsolni magának, márha költekezésre került a sor, és persze jócskán hajlamos megjátszani a gavallér Csekovics bárónőt.

– Anyus! Hagyd a francba! – dorgálta le kissé indulatosabban a szokottnál a már egyébként is sokszor síkideg férje, akit – valami miatt –, szinte állandóan az irritáló idegesség környékezett, ha egyszem anyjához készült látogatóba. Elegendő volt csupán egy kissé jóhiszemű vagy naivul gyerekes beszólás itt, egy eltévesztett vagy meggondolatlan elszólás ott, és a férfi indulatai valósággal atombomba-maghasadást produkáltak, és ilyen esetekben jobb volt, ha nem háborgatják egyébként is ingatag lábakon álló lelki egyensúlyát.

Később az özvegy öregasszonynak föl kellett ásni a kertjét, le kellett szüretelni a szőlőjét, melyet még részeges férje után örökölt meg, és mint mondta: „valakinek ezt is meg kell csinálnia”, ilyen esetekben előszeretettel vette igénybe főként a szintén nyugdíjaskorú utcában lakó emberek segítségét.

– Béluska drága! Egy hatalmas szívességet szeretnék kérni! – kezdte mondókáját. – Persze csak, ha lehet.

A szomszédban lakó nagyon dolgos, ügybuzgó idős, nyugdíjas férfi feleségével együtt mondhatni rendszeres vendégnek számított Matuskáné portáján, hiszen a férje halála után kicsit mintha szándékosan nem vett volna tudomást az idő múlásáról, és egyre távolabb került a reális valóságtól, mondván: egy-egy kisebb jellegű kerti munka, mint például a szőlőmetszés, cseresznye- és barackszedés, vagy kertásás bizony-bizony pénzbe került, és miután az öregasszonynak mondhatni szinte sose volt elegendő anyagi forrása, így csavart egyet az élet nehézkességén, és főként barátilag kérte meg az embereket, hogy ingyen dolgozzanak neki.

– Béluska drága! Még egy szívességet szeretnék kérni! Van egy kis sóderes homokom az udvar végiben, és nagyon mozog a tetőn az a fránya kúpcserép! Meg tudná esetleg javítani?! – ilyen esetekben színészi vénáját kamatoztatva – nagy általánosságban –, szinte mindig kétségbeesett és esendő, nyomorúságos arckifejezést igyekezett felvenni, hogy ezzel is kivívhassa az emberekben lévő empátiát és toleranciát. Ám az idegen emberekkel kicsit meg is gyűlt a baja, hiszen azok az esetek többségében rendes pénzt vagy kiszállási díjat kértek a kisebb-nagyobb kerti munkák és házfelújításokért cserébe.

– Semmi gond, Erzsike néni! A délelőtt folyamán átnézek, és azonnal megjavítom! – válaszolta a megbízható idős, nyugdíjas ember, aki részvéttel vegyes empátiát érzett a hamar megözvegyült öregasszony iránt, és tőle telhetően igyekezett mindenben segíteni és támogatni őt.

Történt aztán, hogy egyik nap az öregasszony úgy határozott, hogy elvet néminemű burgonyát és zöldséget a jó homokos talajba, ahol kicsit mindig könnyebben ment a kapálás és gyomok kapirgálása. Éppen lehajolt volna, hogy fölkapálja a jó minőségű, homokos földet, amikor egyszer csak – ki tudja, miért –, ott helyben menten összeesett.

Még szerencse, hogy a szomszéd nyugdíjas férfi éppen átnézett, hogy csináljon ezt-azt, amikor azonnal kiszúrta, hogy az idős asszony magatehetetlenül, eszméletlenül fekszik a hátsó udvar kis kertjében. Azonnal odasietett hozzá; gyöngéden karjaiba vette és bevitte a benti szobába, és próbálta magához téríteni, miközben azonnal hívta a mentőket, akik húsz perc alatt értek ki a kertvárosba.

Mint később kiderült, az öregasszonynak szívpitvar-fibrillációja volt, ami miatt az oxigén nem tudott az erek hálózatán át eljutni a szívéhez, ami igen-igen komoly gondokat okozott volna, így a kórházban egy sikeres operációt követően pacemakert kapott, mely gyakorlatilag egyenletes szinten tartotta a szív- és érrendszeri működését. A veszekedés akkor robbant ki, akár egy robbanással fenyegető puskaporos hordó, amikor az öregasszony pár nap múltán nagy kegyesen felhívta felnőtt fia családját Budán, és elújságolta, hogy pár napig kórházban kellett lennie, mert összeesett a kertészkedés közben.

– Hogy micsoda??? Mit hallok??? – hitetlenkedett előbb menye, később már felnőtt fia; a méregtől nem látva egymás után gyújtott, majd szívott el legalább két doboz füstszűrős cigarettát, amikor hétvégén meglátogatták.

– De hát miért nem szólt azonnal nekünk, mama?! – vonta kérdőre karba tett kezekkel a menye. – Hogy tehetett ekkora felelőtlenséget?! Nagyon aggódtunk magáért!

– Ugyan már, édes lyányom! Semmi ez! Bakfitty! – legyintett, mintha ténylegesen csupán csak egy rutinbeavatkozásról, és nem életmentő műtétről lett volna szó.

– …És ha történt volna veled valami, mit mondtunk volna a kisunokádnak?! – Most felnőtt fián volt a sor, hogy kicsit észhez térítse, és kiadósan meg is dorgálja szeleburdi, felelőtlen anyját.

– Te is tudod, édes fiam, hogy nem erről van szó. De hát az adott helyzetben… – próbálta magában megtalálni a lehető legmegfelelőbb szavakat az adott helyzet komolyságára. – Hál’istennek nem történt komoly baj! Még szerencse, hogy Béla bácsi itt volt mellettem… – hálás szemekkel nézett a tétován álldogáló nyugdíjas férfira, aki tekintetét lesütötte, mert nem kedvelte, ha olyasmiért dicsérik, ami bárki másnak is éppen úgy kutya kötelessége lenne.

– Hát akkor nagyon köszönjük, kedves Béla bácsi, hogy segített! – vette át a szót az öregasszony menye, aki úgy érezte, tartozik a jószándékú, mindig segítőkész idős férfinak. A családfő is megköszönte a segítséget, persze csupán csak azért, hogy le ne maradjon a felesége mögött.

Később aztán hatalmas, viharszerű eső esett, mely gyakorlatilag az egész tetőszerkezetet megrongálta, és miután házbiztosítás és ehhez hasonlók nem voltak, így megint csak faramuci helyzet állt elő, hiszen azért, hogy új tető lehessen az öregasszony feje felett, bizony jócskán a zsebbe kellett nyúlni a családtagoknak. Így történt, hogy az öregasszony – átmeneti megoldásként –, beköltözött kisebbik fia kertes házába, ám annak is talán a legkisebb volt gyerekszobájába, miután a másik két unoka is nagyobb lett.

– Ugyan, ugyan! Édes fiacskám! Nem szükséges! – hárította el magától az önzetlen segítséget, mint valami nagyúri dáma, aki különleges kiváltságok egyedüli birtokosa, és ezt tudja is magáról.

– Csak semmi baj, anyuka! Amíg nincs kész az új tető, addig velünk fog lakni! Meglássa, jól megleszünk, és mikor végre majd újból visszaköltözhet, meglássa, hogy nagyon fogunk majd hiányozni. – beszélgetett el vele kisebbik fia felesége.

Csakugyan úgy történt minden, ahogy a második feleség mondogatta, hiszen az öregasszony olyannyira otthonosan berendezkedett a kis egérlyukszerű szobában, hogy alig telt el négy-öt nap, és semmi kedve sem volt hozzá, hogy akárcsak kimozdulna, vagy megmozgassa törődött, macskásodásnak indult izmait. Naphosszat a sorozatokat bambulta a tévén, vagy éppen szóval tartotta azokat az illetőket, akik kisebbik fia házánál rendre előfordultak. Alighanem rövid időn belül kisebbik fia családja is belátta, hogy az idős nőnek sokkal jobb lesz, ha záros határidőn belül visszaköltözik, ezért még abba is belementek, hogy beszállnak a megrongált családi ház tetejének felújítási költségeibe, így alig két hónapon belül az öregasszony komótos kedvvel már vissza is költözött saját, jól bevált fészkébe, és sugárzó örömmel eldicsekedett vele fűnek-fának, hogy neki mennyire jóra való családtagjai vannak, hogy új tetőt csináltattak, és persze még ezt, meg azt, amit muszáj volt megjavíttatni, vagy kicserélni, hogy működőképes legyen az élet.

Az öregasszony mindig szeretett vendégségbe menni. Ilyenkor mintha azt hihette volna, hogy az emberek – az esetek többségében –, azért fogadnak vendégeket, mert már nagyon régóta nem látták egymást, és kíváncsiak arra, hogy ezzel, vagy azzal az illetővel mi is történt? Valójában azonban a vendégségbe járásnak és vendégfogadásnak is megvoltak a saját különbejáratú játékszabályai, melyet minden körülmény között illett betartani.

Özvegy Matuskáné bizony mindig is értett hozzá, hogy a lehető legízléstelenebb, ízlésficamban szenvedő, tiri-tarka mintás ruhadarabokat öltse magára, mert mint mondta, színes, nyughatatlan és vibráló személyiségéhez ezek a ruhadarabok a legmegfelelőbbek, és míg főként menye szívesen felajánlotta, hogy vesznek neki új ruhákat és egyéb stílusos dolgokat, addig az idős nő következetesen hárított, és azt mondogatta, hogy jó az neki úgy, ahogy eredetileg volt. Nem lehet persze pontosan tudni, hogyha már pénz szűkében volt, akkor vajon a vendégváró süteményeket és nyalánkságokat hogyan és miként volt képes egy összegben kifizetni. Csupán csak jóval később derült rá fény, hogy miután megtörtént a vendégjárás, az öregasszony ledolgozta a sütemények és nyalánkságok árát abban a kis vegyesboltban, ahol rendszerint vásárolt. Persze erről akkor és utólag sem beszélt senkinek. A szomszédok viszont szerettek mindenről pontos, precíz képet és fogalmat kapni, és persze később kisebbfajta botrány lett belőle, hogy az öregasszony miért nem árulta el, hogy megint nincs egy árva fillérje sem, amikor boldogan segítettek volna rajta.

Matusákné egyszer csak észrevette, hogy egyre gyakrabban jár temetésekre. A jobbára hangulatos és takaros kertesház utcában, ahol lakott, egyre szembetűnőbb volt a halálozási arány. Szinte úgy nem telhetett el egyetlen hét vagy hónap sem, hogy valamelyik nyugdíjaskorú ember meg ne halt volna az utcában, és ilyen esetben Matuskáné kutya kötelességének érezte, hogy utolsó földi útjára kísérhesse a megboldogultat, és persze jócskán elbeszélgethessen annak családtagjaival, mintha egyben lelki tanácsadó szerepében is akart volna tetszelegni.

– Hát igen, kedveskéim! Ez fölöttébb rettenetes és nagyon szomorú! – kezdte kicsit morbid ünnepélyességgel beszédét. – De gondoljuk csak meg, hogy milyen gazdag, tartalmas és nagyszerű élete volt. Nem igaz?! – szembefordult ilyenkor a gyászoló családtagokkal, és mintha csak pap lett volna, azonnal prédikálni kezdett, és vagy háromnegyed órán át folyamatosan szóval is tartotta az egybegyűlteket. Aztán amikor vége volt a temetésnek, egész egyszerűen hazament, és megpróbált a maga kissé hiperaktív és izgága módján megnyugodni kicsit.

Egyszer csak azt vette észre, hogy már csupán csak ő maradt a kis utcácskában, és néhány szintén vele egykorú vagy épp idősebb szomszédja. A kertvárosi utca új aszfaltburkolattal lett gazdagabb, és ez – magától értetődően –, jócskán meg is növelte a főként autókból álló népes közúti forgalmat, ami miatt valósággal öt percekként autók jöttek-mentek, és nagyon úgy tűnt, hogy egyetlen szempillantás alatt nyüzsgő hangyaboly lett az egész egykori csendes, nyugodt, vidékies utca. Az öregasszony – mondani se kell –, ennek fölöttébb megörült, hiszen már a lételeméhez tartozott, hogyha valahol történt valami esemény, akkor neki arról első kézből, és persze sürgősen értesülnie kell, így egyik kedvenc elfoglaltsága az lett, hogy vitt egy kis fából összetákolt sámlit a kerítése elé, és mint aki jól végezte a dolgát, és csupán csak kíváncsiságában bámészkodik, kiült az utcában, és jóformán mindenkit tüzetesen szemmel tartott, mintha ez lett volna a szakmája, vagy az elsőrendű feladata.

Ez persze azonnal szemet szúrt a sokszor mindenlében kanál szomszédjainak is, akik közül néhányan szóltak a hatóságoknak, hogy próbálják meg jobb belátásra bírni az öregasszonyt, mert sokszor ténylegesen úgy viselkedett, mint akinek nincs ki a négy kereke. Egy járőrkocsit is kiküldtek erre a célra. Tüstént két szép szál, huszas éveiben járó rendőrlegény szállt ki az autóból, és kíváncsian odaléptek a sámlin ülő öregasszony elé:

– Szép jó reggelt, asszonyom! – köszöntötték.

– Jó reggelt, tiszt urak! Parancsolnak egy finom erős kávét, vagy valami mást?! – érdeklődött kíváncsian.

– Nem, köszönjük szépen! Csupán csak érdeklődnénk, kedves asszonyom, hogy minden rendben van-e önnél?!

Az öregasszony nem igazán értette a kérdést, ezért teljesen természetes, hogy hosszabb ideig is elrágódott a megfelelő válaszon, mielőtt felelt volna:

– Netán bajban vagyok?! – tért aztán a lényegre.

– Ugyan, kedves asszonyom! Amíg nem vét a törvény ellen, addig nincs szó bajról, mi csupán érdeklődnénk, hogy minden rendben van-e, mert bejelentést kaptunk a környékbeli lakóktól, hogy Ön mindig itt üldögél egyedül az utcán, és olyan… magányos. – magyarázták el neki.

Az öregasszony most aztán jócskán megdöbbent. Elvégre ki állította, hogy ő nagyon magányos és elveszett lenne? Ez sehogyan se fért a fejébe. Mindenesetre, ha ez a két rendőr váratlanul megjelent, akkor azonnal átfutott az agyán, hogy jobb lesz, ha ezentúl majd távol tartja magát minden bajtól, és talán jobban is járna, ha – legalábbis –, egy kis ideig nem mutatkozna nyilvános helyen, és az utcában sem.

– Köszönöm, hogy jöttek! Az ember kicsit mindig biztonságban érzi magát, ha maguk megjelennek! – válaszolta szívélyes bájmosoly kíséretében.

– Mi az Önök és a lakosság szolgálatáért vagyunk, kedves asszonyom! – felelte kórusban a két fiatal legény, mintha betanult mondókát mondtak volna, majd tisztelegtek az öregasszony előtt, autóba vágták magukat és hamar el is mentek. Az öregasszony pedig továbbra is fogta a kis fasámlit, és kedvére nézte az embereket – igaz –, ezúttal saját kerítésén belül maradva, hogy még véletlenségből se érhesse szó a ház elejét.