„erdő” – novellák címszó szerint

Írta: Tasi83 📅 2026. 01. 29. 03:09 Romantikus ❤️ 1 👁️ 7

Anikó városhoz szokott, és csupán legfeljebb egész kislánykorában volt utoljára falun, ahol nagymamánál töltötte a kalandos nyári szüneteket.
Nagymamája takaros kis kertesházban lakott közel egy erdőhöz, és számos háztáji állatot is sikerült tartania, amíg a nagypapa élt.
Gyakorta vitte kis unokáját sétálni az erdőben, és ilyenkor mindig akadt egy-két kedves szomszéd, akik felültették a városi kislányt egy lovaskocsira vagy lóra, és Anikó hamar hozzászokott a barátságos, kezes állatok önzetlen, hűséges ragaszkodásához és szeretetéhez.
Később aztán már maga is úgy vélekedett, hogy egy állat feltétlen szeretettel ajándékozza meg gazdáit, nem úgy, mint a legtöbb felszínessé váló ember, akik rendszerint sohasem nyíltan és őszintén beszélgettek vele, csupán mindig akartak tőle…

Írta: Gyólay Karolina 💠 📅 2026. 01. 26. 01:22 Szerelmes ❤️ 0 👁️ 14

rnyékban trombita szó vezet, mint sötétséget elűző dallam. Egy férfi vágyakozva adja hívó fájdalommal átszőtt jelét szíve választottjának. Az erdőben a fák ismerik csak régi titkukat. Tiltott szerelem vágyát rejtik el lombjaikkal.
Míg kúszik a dallam a fűszálak között, egy gyenge száraz ág reccsen apró sietős talp alatt.
Férfi forog, a sötétben keresi kedvese csillogó szempárját reménykedve.

– Szerelmem, te vagy? Vártam minden éjjel hosszú éveken át rád. Nem adtam fel, mert szerelmem csak a tiéd és másé nem lehet. Tudtam, egyszer eljössz, ha te is még szeretsz.

Kisurran a sötét árnyékból egy törékeny női alak. Hátulról megöleli a férfit. Hátához lapul. Karjait derekára fonja.

– Kérlek, ne fordulj meg, hagyd, hogy öleljelek. Utoljára hadd érezzem meleg bőrödet, illatodat.
Nem…

Írta: Szabó Szabina 📅 2026. 01. 25. 23:33 Érzelmes ❤️ 1 👁️ 9

Szerettem az erdőben sétálni. Mindig megnyugtatott a természet közelsége: a madarak csipogása, ahogy a szél suhogtatja a fák leveleit, a patak vizének csobogása. Most nagyobb szükségem volt a csendjére, mint máskor. A színek kavalkádja vett körbe: zöld, barna, fehér, kék, sárga és még megannyi, minek nevét sem tudom. Egyedül akartam lenni, ezért letértem az ösvényről. Messze besétáltam egy rejtett zugba, ahol reméltem, nem talál rám senki, hogy átadhassam magam a kínnak. Becsuktam a szemem, és mint mindig, az arcod láttam magam előtt, ahogy barna szemeiddel rám tekintesz, és mosolyogsz. Térdeimet átölelve ültem ott, remélve, a könnyeim elmossák a fájdalmat. Hiányzol.

Írta: Tasi83 📅 2026. 01. 21. 06:31 Igaz történet ❤️ 1 👁️ 10

Megígérte legjobb barátjának, hogy együtt fogják bejárni a Vácdukán található régi erdőt, mely egyszerre csalogatta és egyszerre riasztotta is a legtöbb embert. Olyan mágikus, varázslatos hely volt, ahol a legtöbb gyerek és fejlődésben lévő kamaszok is szinte egy-két perc után találhattak maguknak még az internet és a számítógépek térhódítása előtt nyári vakációs kalandot pusztán csak azáltal, hogy betették oda a lábukat.

A két kamaszkor küszöbén álló srác szinte sülve-főve együtt volt, mintha csak egyenesági testvérek lettek volna. A testesebb, mackósabb srác így is legalább egy-két évvel idősebb volt, mégis mintha érettségében naiv és gyerekes lett volna, mint a másik fiatalabb fiú, akinek – úgy tűnt – nagyobb az életbölcsessége, hiszen mindig tudta, hogy mi a helyes, mi nem.

–…

Írta: Márkus Katalin/Kata/ 📅 2026. 01. 08. 19:28 Élet ❤️ 1 👁️ 21

A hatalmas erdőben fázósan dideregtek a fák. Hangtalanul siratták gyönyörű lombruhájukat, melyet az őszi dér oly kegyetlenül levetett róluk. Kopasz ágaikkal mozdulatlanul vártak, várták az alakjukra simuló puha hótakarót. 
Az erdőszéli vadrózsabokrokon még árválkodott pár szem dércsípte csipkebogyó, de leveleiket már messzire fújta az őszi szél. A sűrű kökénybokrok is teljesen megkopaszodtak, termésüket már rég lecsipegették az éhes madarak. 
Az erdőben élő állatok még szorgalmasan készülődtek a hideg télre. Igyekezniük kellett, mert a kék eget hatalmas sötétszürke hófelhők takarták, melyek nehézkesen, lassan mozogtak hatalmas terhükkel.  
A sünök fürgén gyűjtötték a száraz faleveleket, mellyel téli alvóhelyüket bélelték. Igyekeztek kényelmes fekhelyet készíteni maguknak a pár hónapig…

Írta: Márkus Katalin/Kata/ 📅 2025. 12. 29. 09:56 Karácsony ❤️ 1 👁️ 16

A hó már teljesen beborította a fenyves erdőt, és a fenyőfák ágai mélyen meghajoltak súlya alatt. Nagy csend honolt a hatalmas erdőségben,  ám ezt a csendet szenteste napjának reggelén egy lovas szán  csengőjének csilingelése törte meg. A vágtázó  lovak orrából párafelhő bodorodott, a lábuk nyomán hófelhő szállt. Gazdájuk, kucsmája alól kilesve, jobbra-balra nézelődött. A legszebb, legformásabb fenyőfát kereste, amit majd hazavisz karácsonyfának. Szemei hamarosan megpillantottak egy szép sudár, fiatal fát. 
Hirtelen megrántotta a gyeplőt, a lovak abban a pillanatban megtorpantak és mozdulatlanul álltak a nagy hóban. Szánkó aljából előkerült a fejsze, és hamarosan ütemes csattogásának hangja visszhangzott a hatalmas fenyők közt. Az öreg fenyők tudták, most veszítik el fiatal társukat, és…

Írta: Kendi 📅 2025. 12. 15. 22:37 Karácsony ❤️ 2 👁️ 12

A fenyők között arany fény csordult a hóra. Öt gyerek körbeállta a frissen született hóembert, mintha titkot őrizne. Kesztyűik nyoma emlékezett nevetésre, hidegre, barátságra. Amikor a nap lebukott, a hóember mosolya élni kezdett. Nem mozdult, mégis figyelt. Tudta a neveiket, a félelmeiket, a vágyaikat. Éjjel csendben maradt, nappal ragyogott. Tavasszal elolvadt, de ígéretet hagyott: minden tél visszatér, és együtt épít reményt. Addig a gyerekek hazamentek, zsebükben csillagfény, cipőjükön csikorgó emlék. Álmaikban erdő suttogott, hó hullott, kéz kézbe simult, és a csend megőrizte a nevetést, míg újra felragyogott a tél, friss ígéretekkel, bátor léptekkel, közös úttal, hazáig, holnapig, mindig, együtt, maradva.

Írta: Alexander Corvinus 💠 📅 2025. 12. 03. 17:00 Lírai mininovella ❤️ 0 👁️ 11

Gyere hát, fájdalom, már nem félek tőled!
Ha látsz, nézz csak a szemembe, lásd a tekintetemet.
– Végignéztelek, követtelek, itt vagyok melletted.

Ismerlek, fájdalom. Követsz, arcod nem változik sosem.
Követsz mindig, sokszor láttalak, tönkreteszed az álmomat.
Sétálj hát tovább, ne nézz hátra, a fájdalom elmúlik, a szív megnyugszik.

Egyedül sétálva a szívemben valami megint fájdalmas,
valami szorítja az erdőben. Érzem a fájdalmam,
lehet, nem fogom legyőzni sohasem.

Te, fájdalom, ki követsz engem – miért szakítod szét a szívem?
Erdőben bolyongva egyedül járok, s mindig egyvalamire gondolok.
Vizes falevelek, magány, szerelem… miért hagytál el vajon engem?

– Én vagyok az, a fájdalom. Mögötted állok, arcodra vágyok.

Ramóna mosolyogva, sírva fordult hátra, úgy nézte…