Pótvégletek törvénye

Tasi83

Ahogy puding próbája az evés,
szándékosan befelé
csorgó, huzatos könnyeinkkel
sem igazán tudunk
már mit kezdeni.
Maradék nyamvadt,
szánalmas életünk
háromszázhatvanöt aprócska
részecskére osztja, nem
csupán az Idő, vagy a naptár
- de minden napnak megvan
az a faramuci,
már-már velejéig
gyalázatos története,
miszerint: a pótvégleteinkhez
jobban kellene igazodnunk.

Hatványozott vigaszt
hiába is merítene
a kibontakozni kész szeretet,
ha nem maradhatott
már gyökér, magcsíra,
melyből az egész érzelem
kisarjadna; miért van
a finom pörköltkávénak is,
melyet hajnalok
pisla fényinél lefőzünk,
megégetett vizeletszaga?!

Mert tartós zaklatottságok
betüremkedéseit is
törvényszerűen be kell laknunk,
hogy később ne mondhassák rólunk:
"Na! Ez is egy olyasfajta ember volt!"
Mintha a lelki-testi
kapcsolatnak már
- nagyon sok esetben -
végleg befellegzett volna,
t.i. az embernek örökkön
elsősorban saját magával
kell megalkudnia
s alkudoznia egyszerre.

Az elárasztott tégelyekben
is gyakorta megbicsaklik,
vagy eltéved, ha nem figyel eléggé,
s mert a Semmi horizontjára
előbb-utóbb a test
is rendre felfeszíti magát.
A célok s megtervezett
elképzelések mintha
a tudatos tehetetlenségről
vallanának; miért kell megnyúzni
a tartósnak becézett kiábrándulást is,
amikor volna ott
még hasznosítható érzelem?!

Tetszhalotti állapot
megrajzolja az élők rendjét is,
merre tarthatnak.
Odabentről már letépett
sebtapasznak tűnik a Világ.