Hámló-Hiány Sebek, Végtelen Utak

Dohos, kék macskakőn
tűnődik játsznyi holdvilágos éj;
most még Dzsuang Szi
és akár tízezer magánnyal
átszőtt, pókhálós éj se vigasztalhat,
hiszen a sárgás sajt-holdtól
már régóta megbarnulni látszik
minden eltévedt, árva árnyék.

Plafont bámulóm mélán,
bárgyún a balzsamos nyári éjben,
miközben a tudatos Hiány
kicsit félelmetesen, akár kúszó,
búja borostyáninda körbevesz.

Végtelen utakon,
mint a kószáló vándor átutazó
nyughatatlanságommal muszáj
útra kelnem, hogy mint Kerouac
megtaláljam zsigeri életem szánalmas,
egykedvű lényegét, ha még maradt.

Hámló sebeket őrzök lelkemben
lankadatlan, akár valami
vigyázó hírmondó vagy épp őr,
hogy azt, aki
egykoron voltam, sose feledjem.

Ösztönöm s érzéseim,
mint megsértett,
kicsinyes koboldok, dzsinnek
űznek egyre vigasztalan,
míg messzi el nem sodornak.
Nyugalomra, harmóniára,
megtalálható tiszavirág-életű
boldogságra vágyom,
amit – meglehet – immár
soha el nem érhetek,
hiszen mindig is lesznek
acsarkodó sárkányok,
gonosz, hitvány varázslók,
kik kicsinyes, kisstílű kedvvel
tőrbe csalnak, gáncsot
vetnek örök-gyermeki létem ellen.

Négykézláb, mint a rák,
időnként hátranézve,
zsebre tett kézzel sokszor
mostanság jogosan kifoszt,
mint rablót gyanútlan bűne
a bizonytalankodó Jelen.
Szédült, méla játéknak
tűnhet a Lét,
pedig tán sose volt az.

Mintha lassacskán kicsit
minden jóravaló,
nemes szándék meghalna,
kimúlna bennem;
megveszteget a felszínes,
semmitmondó, babonázó
flört–szem játék, mellyel
egy-egy angyal megtisztel.

Meglehet, végtelenített
örvénybe hull tervek, ígéretek
minden halmazállapota,
ha az ember csupán csak
a szívével képes érezni,
s látni: az eltervezett álmokat
immáron inkább Soha-sziget várja,
sírok súlyát várja
majdan belepett,
dohszagú moha!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.