Kiáltanék

Kiáltanék, de már nem bírok,
a hang megint elapad torkomon,
mint egy madár törött szárnya
fájó, utolsó szárnycsapása.

Hangszálaimat szorítja
az elvárások gubancos hurka,
egy láthatatlan, erős kötél,
ami fájdalmasan fojtogat lassan.

Nyelem, felemelt fejjel,
a keserű, sós könnyeimet,
s torz mosolyt rajzolok
szótlan szám helyére.

Egy idegen arcot viselek,
ami nem én vagyok, se leszek,
robotoló, árnyas napok halmaza,
lelkemet perzselő pokol ajtaja.

Kiáltok hát: lássatok, halljatok,
mielőtt a fény eltéved, elszáll,
mielőtt a színek elvesznek,
s csak a szürkület ölel magához.

Ne fogyjon el a melegítő fény,
ne vesszen el az életadó remény,
ne haljon ki a pislákoló láng,
ledobom terhem, kikiáltom, ami bánt.

Hozzászólások (1 darab)