SUTTOGÓ LAKAT-ZÁRAK KÖZT

Tasi83

Szokatlan lötyögött
a rozsdás zár
egy-egy szív-szirmon,
mintha immár mindenki
egyszerre több kulcsot,
digitális lakatot is cipelne
magával szándékosan,
mert a kiszámíthatatlan sors
hitvány sodrának
sosem adhatják azt meg, ami jár.

Lenyelni s kiköpni már
képtelennek bizonyulnak
megalkuvó, lefizethető
álom-vágyakat.

Az Élet csupán csak
ímmel-ámmal szinte
bevégzetlenül eltelik,
mert kicsit talán mindannyian
gyávasággal éljük életünk
s léteztünk.
Éberen sodródik hasztalan
egy-egy odavetett,
elhanyagolt emlékfoszlány,
a kimondott „Szeretlek!”,
ami miatt esküvő előtt
a végzetszagú
szakítás bekövetkezett.

Nem bír senki se rájönni,
talán már régóta nem is akar,
hogy mi romolhatott meg
egy tartósnak becézett,
Mindenséggel megfűszerezett,
halhatatlanságot ígérő
szent kapcsolatban?!

Válaszok mindig voltak – lesznek,
kényszerített lépések
egyszerű súlyfölöslege rendre
vissza-visszahúzza
ólomsúlyú tagjait.
Elvégre odáig csak nem lehet süllyedni,
hogy nyílt bíró–ügyész
vallomással kérdőre vonjuk
az immáron boldogságos feleséget,
aki egyszerre három gyereket is szült,
mintha ezzel letudhatta
volna egyúttal
a társadalmi kötelezettséget.

Nem szükséges várni
az egérfogó-beismerésekkel;
megalkuvásokból kötelező
védősáncot épít a sztoikus közöny,
mellyel mindenki igyekszik
mindenkit távol tartani,
elsősorban saját magától,
hogy még véletlenségből
se lehessen senkit
méltó módon kérdőre vonni.

Kicsinyeskedni vágyó
megalkuvások lomha
hozadékából nincs mit
visszavenni, se őszinteséget
mutatva megbánni.
Mert egyszerre már mindenki
gyáva s egy személyben
kettőzötten hűtlen is.
A kiszolgáltatottság igáját
veszi nyakába az is,
ki egykor igazán szeretett!