PÓT-VÉGLETEK TÖRVÉNYE

Ahogy a puding próbája az evés,
szándékosan befelé
csorgó huzatos könnyeinkkel
sem igazán tudunk már mit kezdeni.
Maradék, nyamvadt, szánalmas
életünk háromszázhatvanöt
aprócska részecskére osztja
nem csupán az Idő
vagy a naptár,
– de minden napnak megvan
az a faramuci, már-már
velejéig gyalázatos története,
miszerint:
a pótvégleteinkhez
jobban kellene igazodnunk.

Hatványozott vigaszt
hiába is merítene
a kibontakozni kész szeretet,
ha nem maradhatott már gyökér,
magcsíra, melyből
az egész érzelem kisarjadna;
miért van a finom
pörköltkávénak is,
melyet hajnalok pisla fényeinél
lefőzünk, megégetett vizeletszaga?!

Mert tartós zaklatottságok
betüremkedéseit is törvényszerűen
be kell laknunk,
hogy később ne mondhassák rólunk:
„Na! Ez is egy olyasfajta ember volt!”

Mintha a lelki-testi kapcsolatnak
már – nagyon sok esetben –
végleg befellegzett volna,
ti. az embernek örökkön
elsősorban saját magával
kell megalkudnia,
s alkudoznia egyszerre.

Az elárasztott tégelyekben
is gyakorta megbicsaklik
vagy eltéved, ha nem figyel eléggé,
s mert a Semmi horizontjára
előbb-utóbb a test is
rendre felfeszíti magát.

A célok s megtervezett
elképzelések mintha
a tudatos tehetetlenségről vallanának;
miért kell megnyúzni
a tartósnak becézett kiábrándulást is,
amikor volna ott még
hasznosítható érzelem?!

Tetszhalotti állapot megrajzolja
az élők rendjét is, merre tarthatnak.
Odabentről már letépett
sebtapasznak tűnik a Világ.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.