Szívem tengerpartján

Elárvult, sebzett szívemet, mikor nagyon fájt az élet, elköltöztettem,
Egy homokos partot a tenger mellett őneki lakni kerestem.
Néha ellátogattam hozzá, megnézni, hogy megy sora,
Múlt-e a fájdalma, s sebei be vannak-e már gyógyulva.

De minduntalan csak szótlanul dobbant, szinte dacosan,
A sebekből még szivárgott a fájdalom, cseppenként, lassan.
Egyszer aztán, hónapok múltán, mikor közeledtem újra,
Furcsa mintákat véltem csillanni a part menti homokban.

Apró kavicsokból mintákat tett ki valaki, s kisebb tornyokat,
Szívem egy deszka hátán önfeledten szelte a habokat.
A partról neki egy másik szív kurjongatva kiáltott,
Úgy tűnt, jóban vannak, az enyém nagyban figurázott.

Gondoltam, nem lesz baj belőle, mégsem magányos,
S örültem neki, hogy támasza lett egymásnak a páros.
Ott hagytam hát őket, végre jól érezte magát a szívem,
Gondoltam, visszanézek később, talán magamhoz is veszem.

Pár hónap elteltével újra oda merészkedtem hozzá,
De ami fogadott, ott álltam, változva sóbálvánnyá.
Szemétkupacok álltak a part mentén halomba téve,
Itt-ott megfeketedett, eltorzult maradványok néztek az égre.

Mintha tűz perzselte volna azokat torz alakúvá,
Elfogott a rémület, vajon szívem vált-e hamuvá.
Tovább mentem, majd magam mögött zajt hallottam,
S egy éles dolog fúródott a hátamba, megálltam.

Őrült, eszét vesztett szívem fenyegetett egy bottal,
Tűnjek innen el azonnal, vagy különben felnyársal.
Óvatosan megfordultam, hogy a szemébe nézhessek,
Én vagyok az, szívem, érted jöttem, hogy végre szeresselek.

Lassan eresztette le fegyverét, éreztem, ahogy megtörik,
S a fájdalom hullámokban éri el, szinte darabokra törik.
Szigszalagot vettem elő és egy kis enyvet, jól bekentem,
Összeraktam minden darabját, és míg sírt, csak öleltem.

Halkan beszéltem is hozzá, milliószor is elnézést kértem,
Hogy így magára hagytam, s a fájdalomtól meg se védtem.
Azt hittem, így majd nem éri bánat, s meggyógyulhat,
De tudom most már, nekem kell szeretnem önmagamat.

Sebeimet azóta figyelmesen bekötöm, de szívem itt él bennem,
S távolra magamtól többé nem zavarom el sohasem.
Mert én vagyok, ki feltétlen szereti, ahogy megérdemli,
S nem adom bárkinek oda, csak annak, aki kiérdemli.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.