ARCOD MÖGÖTT TORZÓ

Talán egyedül magad is csak azt akartad:
egy biztosan szerető Kedvest,
kinek ölébe még lehajthatod fáradt fejed,
boldogan játszó gyerekeket,
kik vagy az egekig magasztalnak,
dicsérnek, vagy épp
elátkozzák neved s különcségeidet.

Ezt a gyönyörű Kort,
macska-egér gyarló veszekedések nélkül,
mikor érezhetőn már minden
mindennel összefügg,
s két szerető szív végre
utat találva egymásba dobban.

Csak ezt a kölcsön-csókot,
kölcsön-romantikát,
melyet pusztán elegendő versekkel,
bókok halmazával visszafizetni.
Gondolni sem akartál már másra;
az Ősz számadáskészítő rozs-számvetése
eggyé olvad a pezsgő,
ikrásodásnak indult Nyár mézcseppjeivel.
S hogy a Létet ajándékként
kicsit mindig is kölcsönbe kaptad.

Talán csak ezt akartad.
S aztán ünnepélyes alázattal
kiléptél volna magad módján
ideje korán, ötven egynehány évesen
a történelemből,
mely számodra sem fukarkodhatott
méltatlan, megalázó lelki sebekkel.
Ahogy az utazásra összepakolt holmik
szavatolják, megelőlegezik
a búcsú s honvágy méltatlan keverékét.

Vagy éppen irodalmi nyomokat
próbáltál nagy serényen mindenáron
hagyni, mindhiába.
– Talán magad is szerettél volna
egyetlen igazgyöngyszemmé válni,
hogy maradhass még egy kicsit
összegyűlt tekintetében,
mely téged egyre megszólít.

De – meglehet –,
nincs más már hátra,
mint kiválasztani a nyers,
félig kész mondatot:
Nagy ívben kerüld ki
az életet, s megfogadni.
Vagy tán összeszedni maradék
aggastyánná aszott hajszálaidat,
s tragikus hirtelenséggel
aranymedalionba rejteni
a tiszavirágéletű szépet s nemest,
ami belőled tán még híven megmaradt.

Talán csak azt akartad,
hogy úgy szorítsa Ő
is kezdet szívéhez,
s könnyező csókokkal
elhalmozzon utolsó
ítélet-órád maradékán,
ahogyan te próbáltad volna
Egy-életeden át
felkutatva megkeresni
a Mindenség halhatatlan,
ragyogó boldogságát!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.