JEL-TÖREDÉKEK

Tasi83

Nem tudok létezni láthatón,
jelenvalón – csupán láthatatlan.
Az elrendezett emberi törvényeket
sorozatban megszegőkkel nem alkuszom.
Ritkán érezhetem csupán csak,
hogy a sok között akárcsak
értékes Egy lehetek.

Csak azt érzem,
hogy holnapok pokol-menedék
forrongó bugyra elsüllyeszt,
lealacsonyítva leránt magához,
s hogy tapadok, akár a légypapír
vagy büdös technokolragasztó,
stigma-jeleket kell,
hogy hullassanak szemgödreim.

Jobb lett volna tán,
ha nem húzott volna magához
öngyilkos rögre rög.
Ha csak szétszóródva sejt-molekulák
emberió-tengerében
– de azért valami halandóban
a végső megsemmisülés irányában.

Nem ilyen hirtelen muszájva-akart
porszem akartam lenni,
ki egy életen át feltételes inkognitóban
jár-kel, és mégis szándékosan
elvakart sebeket gyűjtöget magában.
Egyetlen kiszámított mozdulattal
is hirtelen a végtelenbe tűnni.

Szelíd, szótlan tenyészet telepszik rám is,
s azt hiheti, megismert.
S mint becsmérlő szimpátia,
akár az ádáz macskák menekülő
kisegerek népes csapatát
– engem is szándékkal félredobtak,
mert nem akartak megismerni sosem.

Kilesném szívesen, mikor
romantikák halhatatlan bókjaira
szomjazó Mennyország-szemek
elvárnák a bizalom
s a Hűség zarándokútjait,
akár különös Lét-stációkat,
mikor vallani kell,
hogy igazán megismerhessünk bárkit is!

Elegendő lehetne egyetlen
eltévedt szívdobbanás legbelülről.
Kopogtathatnék, igen!
Ha akarnék, még sorra elvihetne
szamár-szándék,
hogy újra s újra kisstílű idiótát
csináljak magamból.
Mint szánalmas balekét
– már rég megszokhattam,
hogy akként kell léteznem
emberek között,
hogy létemben benne
van a Nirvána-Nincs is!