EGY NYOMORULT EMBER GONDOLATAI

Szomorú időben, szomorú táj.
Szél fúj, rezzen az ág.
Remeg a levél rajta, mert fél.
Remeg az ember, kit nagy bánat ér.

Örömet a szívében vajon meg-e leli.
Céltalanul támolyog az utcán,
ismerősök köszönnek rá,
észre sem veszi.

Hulló könnyektől tévútra tér,
eltévedve az erdő iszapjára lép.
Mire feleszmél, már nyeli el a sár.
Tudja, nincs kiút, arra senki sem jár.

Könnyei már nem hullanak,
valami nyugalom önti el.
Fejét az égnek emeli még,
hangosan Istent hívja.

Utolsó erejével annyit mond,
Uram nyújtsd a kezed,
megfogom és végre,
veled haza is megyek.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.