Holdvilágos éjszakán

Valéria Csipak

Aranygömb lett a Holdból,
most aludni nem lehet.
Csalogat az ágyból,
úgy érzed menned kell.
Lovad sem alszik,
indulásra készen áll.
Nyerítve köszönt,
szó nélkül a hátára ülsz.
Elindul egy irányba,
hagyod hogy vigyen.
A szó felesleges, bízol benne.
A barátod maradt, az egyetlen.
S vágtat veled a pusztákon át,
nem hallatszik az éjben más,
csak a ló patáinak dobogása.
Az erdőben kicsit lelassít,
mégis felkelti a szunnyadó baglyot.
A dombokig meg sem áll.
A dombsoron lovak dobognak át,
prüszkölve fújják a völgybe szét
az elmúlt napok aranyporát.
A magasban daruk rikácsolnak,
Repülnek a Hold fényében, csak előre,
nem is néznek vissza, de ugyan minek is.
Víz csobogását hallani,
a ménes arra sietett.
Az égen az alkony fáradt kékje leng,
miközben itt álltok ti, kettesben.
Lovad figyel, lehajtja fejét,
mintha azt suttogná, ideje ha
hazaindulnánk.
Átcsatangoltátok az éjszakát,
forduljunk vissza, otthonunk már vár.