ÁTFÚJT BÁNATOK

Ahogy önmagukba árválkodva sodródnak
a falevelek az elhagyott erdőben,
hullámok örök, könnyű, szél-járta
ünnepi tánca helyett önmagunkban
megelőlegezett,
összegyűjtött echózajokat hengergetnek.

Fulladozásig teleszívják már magukat
kipufogógázokkal, tinédzserturhákkal,
obszcén–groteszk trágár beszédekkel.

Derékba tört karrierek, vágyálmok
a súlyos milliók után zokogják
egy ütemre hiány-halálukat.
S aki boldogulni akar mostan
bármiféle eszközzel az egykedvű
zsarnok lesz,
miként árulók berkeiben
a cinkosok hada.

A halál s az elmúlás – különben is –,
mindig kifogástalanul öltözteti
öregségbe igyekvő halandóit.
– S míg egyeseknek egyáltalán
vagy nem tűnik fel apró fogaskerekek
között a rész s az egész közötti átmenet;
sodródnak, míg önmagukkal
bírni tudnak az Adys falevelek.

Az ikrásodott, méz-színes fények
hintázó ágai között tétova árnyékként
hajlong, meghajtja önmagát zörgő,
hajótörött életünk egy-egy aggastyán-foltja.
Átpergetted szíved bársonyán
utolsó perceid,
míg szíved rozsdás drótdarabokban
függeszkedő, bizonytalan ketyegő,
mely bármelyik pillanatban megállhat.

Derengések közt néma,
tüntető végtelen várakozik…
Sodródnak emlékeid is,
míg te folyvást hozzájuk ütközöl.
Simogatások andalító,
szent motozása a magadfajtáknak
mindig is tiltott-tabu gyümölcs volt:
fizikai fájdalom lehetett csupán
csak számodra, ha bárki is
megpróbált hozzád kerülni.

Nem akarhatod, hogy magadat
is szándékos, örvénylő
mélységek ragadjanak el.

Még mindig egymás hegyén-hátán
árválkodva sodródnak
a kivénhedt falevelek,
amikre tán már senki sem emlékezik…

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.