ÁRNYÉKOK HATÁRAIN

Jövendő éveim után
sorsüldözött Léthe-vizek zubognak.
Nincstelen, naiv-gyerekes arcom,
már mélyülőfélben.
Karcolódnak rejtett hieroglif-árkok, ráncok.
Tán jobb lett volna akkor,
idejekorán fiatalon Léthe-vízbe
megfürdetni kísértő-gyötrő emlékeimet.
– A tárgyak, napok, órák
szüntelen beismeréssel egyre felelgetnek.

Arctalan próbálok szökdösve bújdosni
a suttogó perceken át,
hátha még az Egy-Valaki megsejthetné
s tudhatná a boldogságok egyedüli titkait.

Véredényemben prüszkölő,
démoni vulkánok látszat-nyugszanak,
míg szemeimből sokadszor örvénylő,
keserű forrás fakad.
Álmom s biztos jelenlétem
immár külön-külön megfejtésre vár.
Artériák molekula-keresztmetszetén
csöndben settenkedő infarktusok
születő halálom gyors fenyegetései.

Szemekbe beáztatott sivatagok
álszent Nirvána-csöndje mindig ítélkező.
Csontokban a lecsupaszított
üvegburok dallamosan konganak.
Önmagamtól már minden Időben
muszáj-szándékból távolodtam.
Hiszen a megváltó boldogság
lehetett volna a második teremtés-Éden,
melyet nem küzdelem
– de a halhatatlan Mindenség taníthatott volna
önzetlen elfogadásra, hűséges szeretetre.

Tengermély Idő várakozik alattomosan az élőkre.
– Idegen borzongásnak tetszik
az egyetemes körömrágások,
éles tárgyak csikorgó karcolásai
beszédes falakon.
– Árnyékok zuduló özönvízében
megkeseredetté vált
a koromfekete nevetés is.

Távolodó volt-nincstelen múltamba
még szükséges lehetne
tíz körömmel is megkapaszkodni
mielőtt végzetes Cassandra-jóslatok
beigazolódván valóságot öltenek!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.