Az éjszaka

Antal Izsó

Midőn csendesen búcsúzik a szelíd est,
szorosan követi, nyomában lépked,
a titokzatos éjszaka.
Koromfekete leple alatt
titokzatos hangok hallatszanak,
sejtelmes árnyak osonnak
minden irányban.
Sötétség borul
a nappal nyugtalan világra.

Az utcák üresek,
csak a szél kószál egyedül
s magányát magában siratja.
Az alvó házak közt
lehajtott fejjel, oson
menekül, a bánat.

Kóbor macskák ijesztő hangon
párjukat hívják, majd
minden zavaró zaj elül.
A nyugalom bekopog.
Minden békés, csendes.
Nem mozdul semmi.
Elhallgat a csend is,
s már tovább nem feszül.

A hallgatag magány
magában töpreng, majd
kinyújtóztatja fáradt tagjait,
s ha ezután lép is, csupán
óvatosan, lábujjhegyen jár.

Tán még az idő sem megy tovább,
hallgatásba burkolódzott az ingaóra.
A mutatók pihennek, leálltak, nem járnak.
Álmát alussza az elfáradt tegnap.