Szimfónia

Gondolat, mely melengeti szívem, fejemben jár, s ottmarad;
áhitatként tapogató, erős térre tévedt kép,
mily lágy nyugalmat okozóan az ember szürke kélyébe lép.

Szökőárként zúduló kényesen hangzó érzés, midőn;
egyszer talán elmúlik, csak mikor?
az a kérdés.

Mint a sugár, úgy tépi szét önbizalmad báját,
s egy kis időre megfesti majd lélekbeli életed táját.

Halványló nyomor mi még néha elnéz feléd,
elkezdődik a jó közérzet elmúlás;
Mi ez?!
– Talán csalódás?
Háromnegyed részénél van az önszomorító meséd,
mint az égből szaladt villámcsapás, úgy lesújt majd eléd.

Nemhiába gyúrtad, eddig az utat,
melyet a felkelő napnak sugara mutat.

Sekély, szűk szakadékok fölött,
kemény éjben ringató mesét, nem más, mint a lelked szövött.

A néhai, jó szavakra gondolj mindig vissza,
mert a szándék az volt, hogy számodra az élet, legyen szép, boldog és tiszta.

Hozzászólások (1 darab)