PARABOLA-UGRÁSOK

Tasi83

Arcokra sokadszor rákövül
a tartózkodó közöny,
melyet önző-féltett magányunk
szándékos börtönébe bezárunk;
mert öntudatlan immár a Lélek is
csupán muszájból alkalmazkodik.

Örökölhető s tanult
tömeghisztériák zilálják
szét értékőrző napjaink javait.
Meddő párviadalnak tűnhet játék s őrület,
– persze csak addig –,
míg azt sem verik nagydobra.

Parabola-vágyak előbb-utóbb
visszafutnak
eredeti kiindulási pontjaikra.
Akár a lemeztelenített gondolat
annyira kiszolgáltatott
s egyszeriben védtelenített
már minden hiábavaló megfontolás,
melyet ránk pocsékolt
e mostani mihaszna század.

Az ember sóvárogva még a nemesebbre,
jobbra, de minduntalan
bemocskolja már önmagát;
a hangzatos, nagy szavakat,
akárcsak olcsó, piszkos ruháit
is előbb-utóbb leveti.

Hangtalanul a sárba zuhan,
sárgafölddel egyenlően
s már senki sem kérdezheti:
ki volt e félnótás poéta?!
A csillagok fényét is sorrendbe
állította e mostani földi zűrzavar.

Mindennapi görcsök közepette
összerándulnak a hitehagyott
hajszálgyökerek is.
Összekuporgatott aprópénz-ítéletet
vásárol magának az,
ki száztíz százalék gyanánt
bebiztosítja önmagát.

Percek csomóin
újabb hiábavaló,
értelmetlen percekig
lassítani kellene
az ugrások lendületét is,
persze csak, ha megakarnánk
érteni a belső folyamatok mikéntjét.

A körülpátyolgatott gyerekkor
óhatatlan is belénk rekedt,
s csupán csak keveseknek
adatik meg, hogy
méltó mód kiteregessük.
Mert most egyre inkább
semmitmondások alkalmatlan vitézkedése az,
mely hódít s lépre csalja
gyanútlannak látszó áldozatait.

Titkaink is kulcsokká
tömörítették önmaguk,
melyeket egyre nehezebb megtalálni;
hiú tekervények által,
feszült idegrendszerekkel
sem lehet maradásra bírni
fondorlatos megalkuvások
koreográfiáját.