Kötelem

„Érzed már a szárnyaimat?” – kérdeztem nevetve, miközben ujjaid mélyen a gerincem mentén vájták útjukat a húsomba.
„Nem, neked nincsenek szárnyaid, csak szarvaid” – mondtad mosolyogva. (Húználak magam mellé, le ebbe a földi pokolba.)

Fájsz. De a fájdalom jó.
Kéjes öröm a Halál felett: nem győzhetsz le. Élek, érzek, remélek.
Bőröm reped az ujjaid nyomán, szétfeszít.
Lelkem láncra verve ordít, összeszorított szájjal suttogom:
„Fájsz, de a fájdalom jó. Szükséges útravaló. Ha nem látszik is, létezik. Újraépül. Szétesik.”

Fullasztó ez a gyötrelem, hisz csak árvák vagyunk ebben a földi pokolban.
Kárhozott lelkek léptei közt egy arannyal átszőtt fekete szárny és egy szarvpár fekszik egymás mellett a kopár, kiszikkadt talajon.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.