Elmúlik az Élet

Valamikor szép volt és fiatal,
selymes, puha arca akár a hó,
mindig vidám, dalos kedvű angyal,
tekintete huncut, cirógató.

Jósága lelke mélyéről fakadt,
mosolya ritkán tűnt el arcáról,
mindenkihez volt egy kedves szava,
soha nem beszélt a fájdalmáról.

Aztán megtört valami lelkében,
szótlanná vált, ritkábban mosolygott.
Fura, izzó tűz égett szemében,
arca beesett, néha motyogott.

„Az emberélet útjának felén”
a lelkében megszakadt valami,
közönyössé vált, szavai csenddé,
már nem akart senkit meghallgatni.

Órákig kint álldogált a tornácon,
mintha csak egy csodára várt volna,
a kis utcát leste oly sóváron,
szeretteire várva.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.