A Sötét herceg: Titkos örökség

Kezéből sorra potyogtak ki a különböző könyvkötetek, ahogy megpróbálta elrendezni azokat a polcokon. A nő szépséges jelenség volt: bordó, bársonyos, viktória korabeli ruhát viselt, hozzáillő cipőkkel, néhány ékszerrel és visszafogott sminkkel kiegészítve.

Ekkor valaki belépett a kifinomult könyvtárba.

– Merissa, ha gondolod, ma együtt vacsorázhatunk.

– Rendben, apa – mondta a nő, majd egy pálcaintéssel a helyükre rakta a köteteket. – Akkor ma én főzöm a vacsorát – nézett apjára halvány mosollyal.

Nicolas Corbie bólintott.

– Lányom – szólt a férfi komoly, de nyugodt hangon. – Érthető, ha ideges vagy.

Merissa egy ideig hallgatott. Sötétkék szeme zavartan újra és újra a padlóra tévedt.

– Jól vagyok, apa – mondta végül, már apjára nézve.

– Rendben, de normális, ha ideges vagy. Nem kell aggódnod, Djedefre nem jöhet a közeledbe.

– Nem emiatt aggódom – felelte Merissa, majd megkerülte a rózsafából készült íróasztalt, és megállt apja előtt. – De akkor ezek szerint már kiengedték?

Nicolas némán bólintott.

– És úgy tűnik, meggyógyult. Bár még nem találkoztam vele, de holnap sort kerítek rá.

– Tényleg jól vagyok, apa. Nem szükséges aggódnod miattam. Djedefre már csak a múltam része. Semmi több.

Nicolas megölelte egyszem lányát, egyik kezével végigsimított annak hosszú, sima, csokoládébarna haján.

Norvégia vidéki részén

– Nos, ez lenne az – szólt Demetrius, miután ő és Djedefre beléptek a takaros, egyszintes faházba.

Az aurorok kint maradtak, és elfoglalták a helyüket. Djedefre csak futólag körbehordozta tekintetét a helyiségben, majd némán bólintott.

– A fenti szobában találsz ruhákat, köztük azokat is, amiket Matthew áthozott, és minden mást, amire szükséged lehet. A konyhában élelmiszert is találsz.

A sötét varázsló helyet foglalt a kanapén, Demetrius pedig vele szemben, a kisasztal melletti karosszékben. A nappaliban a kandalló tüze halkan pattogott.

– Sikerült elintéznem, hogy találkozhass és érintkezhess Matthew-val. Ő segít majd neked visszarázódni, hiszen ő a legjobb barátod. Ami a többi követődet illeti, velük nem találkozhatsz és nem érintkezhetsz.

Demetrius kis szünetet tartott.

Djedefre nem reagált. Kifejezéstelen arccal a kandalló vöröses tüzét nézte. Közben arra gondolt, milyen különös ez a kellemes meleg a Nurmengald hidege után.

– Djedefre, Isak szeretne látni téged – folytatta a mágus csendesen. – Szeretnél találkozni vele?

– Nem – felelte tömören.

Demetrius bár szeretett volna valamit hozzáfűzni, végül jobbnak látta, ha nem teszi.

– Mivel a tárgyalásod után a vagyonodat lefoglalták és elosztották a családok között, munkát kell vállalnod. Van is egy állásom a számodra.

Demetrius összekulcsolta ujjait.

– Sötét tárgyak azonosításával és felmérésével foglalkoznál. Jelentéseket írnál, megállapítanád a kockázati szintet, és javaslatot tennél a kezelésükre vagy megsemmisítésükre. Sötéttárgy-elemzőként, mágikus relikviaszakértőként.

– Rendben – egyezett bele végül.

– Remek. Akkor kezdesz, amikor akarsz.

Djedefre még mindig a tüzet nézte.

– Djedefre, mondd… valóban nem vagy képes varázsolni? Florian említette.

– Nincs okom hazudni.

– Erről még beszélnem kell Nicolasszal. Nem lenne tanácsos nyilvánosságra hozni… a te érdekedben. De minden bizonnyal csak átmeneti.

A mágus megköszörülte a torkát.

– Djedefre… mi történt az arcoddal?

A varázsló kis hallgatás után válaszolt.

– Az egyik dührohamom során irányíthatatlanul varázsolni kezdtem. A cellámban lévő kis ablak üvege kitört, és a cserepek rám zuhantak. Megvágtak és megégettek. Gondolom, azért égettek, mert mágiával okoztam őket… és ezért is maradandóak. Ekkor varázsoltam utoljára.

Tekintetét most a kezében lévő sétapálcára szegezte.

– És utána mi történt?

– Az őrök bejöttek, megjavították az ablakot, majd lezárták a cellát egy mágiagátló bűbájjal.

– Ennyi? Nem segítettek?

Djedefre hallgatott.

– Nem tudtam erről… – a mágus arca megfeszült.

Csend telepedett közéjük.

– Lassan indulok. Matthew hamarosan megérkezik, és gondolom, magával hozza a lovadat is.

Djedefre most először nézett a mágusra.

– A ház mögött van egy istálló is a számára. Van esetleg kérdésed?

Djedefre megrázta a fejét.

Demetrius halványan elmosolyodott.

– Tudod, Djedefre… még volt fegyencként is egyedi vagy. Általában mindenki kérdez vagy panaszkodik… de te nem. Hallgatag vagy.

Djedefre nem reagált.

Demetrius felállt.

– Akkor majd találkozunk. Ha el akarsz érni, szólj az auroroknak.

– Köszönök mindent, Demetrius – mondta Djedefre, és kezet nyújtott.

A mágus meglepődött, de viszonozta a gesztust. Djedefre keze hideg volt, bőre töredezett, ám kézfogása erős.

Demetrius után kisvártatva egy rövid, természetes szőke hajú, kék szemű, jóképű férfi lépett be a nappali ajtaján, sötét öltözékben. Djedefre a kandallónál állt. Pillanatokig egyikük sem szólalt meg.

– Djedefre… testvérem – szólalt meg végül Matthew. Szemében könnyek csillogtak.

– Matt… – bögte ki Djedefre, majd megölelte barátját. – Hogy vagy?

– Én hogy vagyok? Te hogy vagy? – nézett rá.

– Még élek – felelte.

Matthew tekintete elidőzött barátja arcán.

– Rosszabbra számítottam. Világos, hogy Nurmengaldnak nem sikerült megtörnie téged.

– Nem is Nurmengald volt a legrosszabb – jegyezte meg Djedefre.

Matthew tudta, hogy az őrületére gondol, ami miatt belül kissé nyugtalan lett. Némán bólintott.

– De hallom, hogy meggyógyultál.

– Elhiheted, nem volt könnyű. Életem legnagyobb küzdelme volt – ecsetelte sötéten Djedefre, miközben sétálni kezdett.

– A többiek hogy vannak?

– Jól – válaszolta Matthew. – Nagyon szeretnének látni téged, de mondtam nekik, hogy ez most lehetetlen. Üdvözletüket küldik, és ölelnek.

Kis ideig hallgattak.

– Mit szólsz a házhoz?

– Tetszik. Csendes.

A szőke varázsló bólintott, majd a nappaliból nyíló konyhába ment. Mikor visszatért, egy üveg vajsör és két kupa volt nála. Töltött maguknak, majd leültek.

– Igyunk a visszatérésedre – emelte fel kupáját.

Koccintottak. Djedefre testét gyorsan átjárta az ital forrósága.

– Djedefre… amit értünk tettél… hogy mindent magadra vállaltál…

A kék szemekben ismét könnyek csillogtak.

– Csak azt tettem, amit kellett. Nekem már úgysem volt veszítenivalóm.

– De akár életfogytiglant is kaphattál volna… vagy a dementorcsókot.

Djedefre sóhajtott.

– Nem érdekelt.

– És mi a helyzet veled, Matt?

– Miután téged bezártak, elutaztam. Mireával.

– Csak nem?

Matthew elmosolyodott.

– De igen. Végre rászántam magam, és egy pár lettünk. Szerencsére még most is tart. Sikerült összespórolnunk némi pénzt, így most veszünk egy házat a közelben.

– Örülök – mondta Djedefre, majd kortyolt.

– És mit tudsz Zoéról?

– Azt, hogy miután téged bezártak, elhagyta Ilajt.

Djedefre felvonta a szemöldökét.

– Igen. Úgy tudom, Ilaj próbálta visszatartani, de Zoé visszavágott az egyik átkoddal. Ilaj elterült a padlón. Ezután talán Londonba ment. A házimanójukból szedtem ki, miután feltűnt, hogy nem látom őt.

Matthew kortyolt.

– Állást kellett vállalnom a hivatalban, a sötét tárgyakkal – közölte Djedefre.

– Te? A Skandináv Mágiaügyi Hivatalban fogsz dolgozni?

– Valamiből mégiscsak meg kell élnem.

A kandalló tüzéből apró szikrák szálltak fel. Djedefre ujjaival a kupát kopogtatta.

– Valamit el kell mondanom, Matt…

Letette az üres kupát.

– Nem tudok varázsolni.

A levegő hirtelen lehűlt körülöttük.

– Egyáltalán nem? – kérdezte döbbenten, kiszáradt ajkakkal.

– Nem. (Tekintete megremegett, majd újra a kandalló tüzére szegeződött.)

Matthew hosszú pillanatokig nem tudott megszólalni.

– És mit mondanak a gyógyítók?

– Hogy talán átmeneti.

Matthew lehunyta a szemét.

– Várható volt valami ilyesmi… Csoda, hogy túlélted és meggyógyultál, minden segítség nélkül Nurmengaldban.

– Csak minél gyorsabban meg akartak szabadulni tőlem.

Csend következett.

– Megyek, összedobok valami ennivalót. Addig köszönj Regulusnak, az istállóban van. Mondtam neki, hogy ma szabadulsz.

Djedefre már indult is.

Kilépve a szeme sarkából látta az őrségben álló aurorokat, de nem nézett rájuk. A ház hátsó részébe sétált, majd belépett a kisebb istállóba.

Azonnal megcsapta a szalma illata.

Az ott álló fekete ló felhördült. Sörénye fénylőn csillogott a félhomályban. A mennyezetről egy olajlámpás lógott.

Djedefre odalépett hozzá, és szorosan átölelte. Könnyek csorogtak végig az arcán, és ki tudja, mennyi idő után, elmosolyodott.

– Már itt vagyok…

Kezével a ló fejét simogatta.

A ló szemében is könnyek csillogtak.

Djedefre még a Durmstrangban kapta a lovat egyik kedvenc tanárától. Regulusnak nevezte el, kedvenc csillaga után. Azonnal különleges kapcsolat alakult ki köztük.

– Te hiányoztál a legjobban…

Az este gyorsan leszállt. Az ég sötétkékben nyúlt el a táj felett.

A következő reggelen, miután Djedefre visszatért a lovaglásból, a nap fehéren izzott a szürke felhők között. Látogatója érkezett: a Skandináv Mágiaügyi Hivatal minisztere, Nicolas Corbie.

A nappaliban foglaltak helyet. A kandallóban lassan lobogott a tűz, az asztalon egy üveg mézsör és két pohár állt.

– Úgy látom, nem lepett meg a látogatásom – törte meg a csendet a miniszter.

– Miért lepett volna meg? – érdeklődött Djedefre, majd töltött maguknak az italból. – Már beszéltem Demetriusszal.

– Tehát nem tudsz varázsolni? – a miniszter az arcát fürkészte.

Djedefre belekortyolt az italba, mielőtt válaszolt.

– Meglepő, hogy nem tudott róla – mondta a mágusra nézve.

Nicolas összehúzta a szemöldökét.

– Ezt hogy érted?

Djedefre jobb kezével leporolta fekete inge bal vállát, majd így szólt:

– Ne értsen félre, eszembe sem jutna panaszkodni. De úgy vélem, ha valakinek, akkor magának tudnia kellene arról, hogy a Wizengamot egyik tagja, egy bizonyos Hektor Brown puszta szórakozásból rabokat kínoz, az egyik tiltott átkot használva.

Egy ideig mindketten hallgattak. Nicolas visszatette poharát az asztalra.

– Ez mégis mikor történt?

– Akkor, amikor egy alkalommal meglátogatott, miután meggyógyultam. Azért, hogy közölje: ha akarom, kijárásom van a városba.

– Azt állítod, hogy csak úgy rád támadt?

– Nem – felelte Djedefre, és újra a szájához emelte a poharat. – Előtte gúnyolódott, megalázott, provokált, hogy vágjak vissza szóban vagy tettben.

Kis szünetet tartott.

– Amikor látta, hogy nem reagálok, tovább provokált. Ezután jött a tiltott Kruciátus-átok. Amikor közöltem vele, hogy nem tudok varázsolni, persze nem hitte el.

Újra kortyolt.

– Végül, talán mert világossá vált számára, hogy nem fogok visszavágni, abbahagyta. Ezután ott hagyott, és távozott.

Nicolas csak kis hallgatás után szólalt meg.

– Djedefre, ha nyilvánosan is megvádolnád Hektort, jogod van hozzá. Ám így, tanúk és bizonyítékok nélkül…

A sötét varázsló megrázta a fejét.

– Nem áll szándékomban. Csak tényleg meglep, hogy ha másnak nem is, de magának nem említette meg, hogy nem tudok varázsolni.

– Nem említette. Bár hozzáteszem, ritkán találkozom Hektorral. De beszélni fogok vele erről.

Kis szünet.

– Djedefre, mint azt tudod, Matthew Girrl-en kívül nem érintkezhetsz a többi követőddel semmilyen formában.

A mágus összekulcsolta ujjait.

– Mondd, mi a helyzet a Szembélyeggel?

– Az már jó ideje nem aktív. Az őrületem kezdete óta.

– És most sem változott, hogy meggyógyultál?

– Nem.

– Van rá bizonyíték?

Djedefre rövid hallgatás után felelt.

– A jobb szemem jobb alsó sarkában kellene lennie egy alig látható fekete foltnak. Az maga a bélyeg. De ahogy maga is láthatja, nincs ott.

Nicolas közelebb hajolt. A folt valóban nem volt ott. Djedefre szeme tiszta volt.

– De gondolom, ha újra aktiválódna, nem szólnál róla.

Djedefre állta a tekintetét.

– Kétlem, hogy újra aktiválódna. Főleg így, hogy nincs varázserőm.

Csend következett. A kandalló halkan pattogott, a helyiségben az égő fa kellemes illata terjengett.

– Hallom, elfogadtad az állást a hivatalban.

Djedefre bólintott.

– Eléggé feszült a helyzet odabent. Azt tanácsolom, ha bármi adódna, hagyd az aurorokra.

Újabb csend.

– Ha betartod a szabályokat és a feltételeket, nem lesz gond. De ha akár egyet is megszegsz, komoly következményekre számíthatsz.

– Tisztában vagyok vele.

– Akkor egyelőre ennyi – zárta le Nicolas.

Djedefre az ajtóhoz kísérte.

– Viszlát, Djedefre.

– Viszlát.

A miniszter távozott.

Napok teltek el. A lapok még mindig a Sötét Herceg szabadulásáról cikkeztek.

Egyik reggel Djedefre megjelent a hivatalban, aurorok kíséretében. Sokan idegesen összenéztek, mások szemében félelem csillogott. Voltak, akik egyenesen eliszkoltak.

Ő azonban ügyet sem vetett rájuk.

Demetrius már várta.

– Szervusz, Djedefre – nyújtott kezet, amit ő viszonzott. – Nos, ez lenne a vizsgáló szoba.

Egy hosszú, ablak nélküli helyiség volt fehér falakkal. Két oldalt sötét kis asztalok álltak, rajtuk különféle eszközökkel. Az ajtóval szemben egy íróasztal és egy szék.

A szobát a mennyezet két széléről egy-egy lebegő olajlámpás világította meg.

Az íróasztalon egy tárgy pihent: egy különös, fekete, hosszú gyertya fekete gyertyatartóban, arany vésetekkel. Nem volt meggyújtva.

Djedefre láthatóan megfeszült. Arca fintorba húzódott, majd hirtelen az orrához kapott.

Az aurorok kérdőn néztek.

– Jól érzed magad? – kérdezte Demetrius.

Djedefre bólintott, de kezét nem vette el.

Demetrius intett az auroroknak, hogy kimehetnek. Miután távoztak, közelebb lépett.

– Biztos minden rendben? Talán már korábban is láttál ilyet?

– Nem.

– Akkor nem értem…

Djedefre megköszörülte a torkát.

Demetrius most olyannak látta, mint régen. Bár csontsovány volt, sápadt, arca beesett, mégis sokkal jobban festett, mint amikor elhozta Nurmengaldból.

Talán mert a régi ruháit viselte.

Fekete csizma, nadrág és ing. Rajta egy hosszabb, néhol kopott gótikus szabású, magas gallérú kabát. Bal vállán ezüstösen csillogó kövek, jobb oldalán egy fekete bross – egy korona.

Fején fekete kalap, homlokán ezüst, kék gyémántokkal kirakott dísz. Két kezén egy ponton repedezett mélylila selyemkesztyű, kezében a sétapálca.

– Ahogy mondtad korábban, Demetrius… mi mindig jóban voltunk. Úgy vélem, elmondhatom.

– Miről van szó?

Djedefre kis hallgatás után válaszolt:

– Képes vagyok olvasni a sötét tárgyakban. Érzem őket anélkül, hogy megérinteném őket. Minél erősebb egy tárgy, annál intenzívebb.

Szünetet tartott.

– Ez nem volt mindig így. Nem sokkal a bezárásom előtt fedeztem fel. Csak Matt tud róla… és most már te is.

Demetrius arca kifejezéstelen maradt, de egy árnyalattal sápadtabb lett.

– Szerintem a látói képességemből fakad… de nem vagyok biztos benne.

– Ezért reagáltál így a gyertyára?

Djedefre bólintott.

– Érzem a mérget, ami árad belőle. Ha meggyújtják, mérget juttathat a levegőbe.

Demetrius némán bólintott.

– Így van. Épp ma foglaltuk le.

Sóhajtott.

– Djedefre… ez egy komoly és hasznos képesség. De jobb, ha köztünk marad.

Djedefre biccentett.

– Ezzel még többet segíthetsz nekünk. Bár úgy látom, nem túl kellemes.

– Nem az.

Djedefre még néhány pillanatig mozdulatlanul állt az íróasztal mellett.

Tekintete újra a fekete gyertyára tévedt.

Abban a pillanatban egy kép villant fel előtte.

Egy nő állt a félhomályban. Kezében ugyanaz a gyertya volt. Ujjai szorosan fonódtak a gyertyatartóra. Az arca részben árnyékba borult, de Djedefre felismerte benne az egyik rokonát.

A látomás olyan gyorsan tűnt el, ahogy jött.

Djedefre lassan kifújta a levegőt.

– Érdekes… – suttogta alig hallhatóan.

Ezután munkához látott.