Hullámsír: A Villásnyelvű asztalos

regény, 1. fejezet

A helyiek által csak Részeges Leviként csúfolt asztalos morgolódva sétált be az asztalosműhelybe, kezében egy 2–3 cm vastagságú jegenyefenyő lappal.
„A fenéért találnak ki ilyen ostobaságokat, mint a nyamvadt Luca, vagy tudom is ki nyavalyás széke” – bosszankodott, és kiköpött egyet a fűrészporral teli földre.

Levi ezúttal is részeg volt, mint általában. A lapot egy faállványra rakta, mélyet húzott rumos kupájából az olajlámpással megvilágított helyiségben, majd elővette a kézifűrészt, amely egy szögre akasztva lógott a falon. Először az ívelt hátlapforma kivágásával kezdte.

„A csúf ördög fogja meg, hogy még ebben a rohadt havazásban is gürcölnöm kell a vén templomjáró nyanyák miatt... Érdekelnek is engem a banyák…” – morogta, miközben a lap sarkait formázta, és fűrészpor szállt fel a levegőben.

Lassan elkezdte a díszes ívek, csücskök és rovátkák előrajzolását is. Maga a műhely nem volt túl nagy, de minden szükséges szerszámmal fel volt szerelve. A munka vagy a rum miatt az asztalos kezei izzadtak a munkakesztyűkben.

„A macska rúgja meg ezt is!” – futott át rajta a düh. Lerántotta a kesztyűket, és elhajította őket. Szabad kézzel folytatta a munkát, de a lap mintha nem akarta volna megformáltatni magát: a fűrész fogai beleragadtak és megakadtak a gyantában.

„Az átok verje meg az öreg púpos górét és a szikkadt öreglányokat az ostoba babonáikkal!” – fröcsögött, miközben kezeit bemocskolta a ragacsos gyanta.

Ekkor a szeme sarkából egy árnyékra lett figyelmes a műhely koszos ablaka mögött. Az árnyék nyomtalanul eltűnt, amikor odafordította a fejét.

„Ki szórakozik? Biztos az a lepényarcú kölyök a szomszédból…” – dörmögte magának.

Lassacskán formát öltöttek a szimbólumok: kereszt, harmadik szem, spirál, macskaszem, nyolcágú csillag. Csak ezeket ismerte, így ezek kerültek fel a díszre. Közben újra húzott egy mélyet a kupából, és dalolászott.

Körvésővel csiszolta a díszítést. A helyiséget a véső hangja, Részeges Levi dudorászása és a kintről beszűrődő szél töltötte meg. Ezután egy lapos vésővel a felületek kisimítását folytatta.

Csizmája sáros volt, fekete nadrágja szakadt, sötétbarna prémes kabátja foltos, téli sapkája pedig lyukas. A faragókés használatánál a jegenyefenyő szálai töredezni kezdtek.

„Az ördög vigyen el! Tudom én, hogy direkt szórakozol velem, de jól figyelj: ha tovább szarakodsz velem, tűzre vetlek!”

Újra húzott a tömény itókából, megrázta a fejét, és most csiszolással folytatta – törött ablakszéllel. A lap egyre szebb formát öltött. Mivel kezei gyorsan jártak, néhol megvágta a bőrét az ablakszéllel, de nem zavartatta magát.

Ezután a gyantázás, olajozás következett. Erős szagok töltötték be a műhelyt, Levi kedvelte ezt a jellegzetes, a háziborára emlékeztető illatpárát. A folyamat hosszabb volt: Levi bódult állapotában több helyen is elcsorgatta az olajat a földön, de nem érdekelte. Dudorászott.

Aztán valaki zörgette az ajtót.

– Levi, dolgozol? – hangzott fel a munkaadó reszelős hangja.

– Csinálom, vénember! – üvöltötte az asztalos.

– Mondtam már, hogy mosd ki a mocskos szádat, ha velem beszélsz! – mérgelődött kintről az öreg.

– Nyakalj el, púpos… – dörmögte Levi.

– Mit mondtál? Nem vagyok papagáj! Gyere csak ki!

Levi sóhajtott, de végül eltántorgott az ajtóhoz, hogy szembenézzen vele. Amikor azonban ajtót nyitott, odakint senkit sem látott. A téli hideg levegő nyomban megcsapta, a szél süvítése bekúszott a műhelybe.

„Eliszkolt, főnök?” – váltott fölényes arckifejezésre a meglepetés után, majd visszazárta az ajtót.

Miután végzett az olajozással, lehuppant egy régi székre pihenni, míg az olaj száradt a falapon. Ledobta a sapkáját, amely alól előbukkantak sötét, kócos tincsei. Az asztalos a munkáját nézte, amely az állványon pihent. Mélyet húzott a kupából, másik kezével beletúrt a hajába, és egy cseppet sem zavarta, hogy keze vérfoltos, olajos és fűrészporos volt – így a haja is olyan lett.

„Nagymamám kölyökkoromban mesélt egy nőről, akit éppen a Luca-szék miatt fojtottak bele a patakba…” – merengett Levi.

Elmosolyodott.
„Ostoba, babonás népség.”

Ekkor feltűnt neki, hogy a gyanta néhol apró, körkörös formákat festett a lap egyik sarkába. Felpattant, hogy megnézze, és tényleg: az apró körök ott voltak. Amikor megérintette őket, hideg futott át ujjain.

„A pokolba ezzel a székkel…” – morogta.

Folytatta a munkát – gyorsan be akarta fejezni. Kicsit még simított rajta, mélyített a rovátkákon, élesítette a szimbólumokat az apró körökkel együtt. Eltüntette az esetleges hibákat.

„Ajánlom az öregnek, hogy jól fizessen… és a széknek is, hogy legalább egy bibircsókos nyanyát leleplezzen!” – gonoszkodó vigyor terült el verejtékes arcán.

Az illesztési pont jónak bizonyult – hadarta, miközben ellenőrizte azt. De újabb minták tűntek fel a szeme előtt: ezúttal a másik sarokban apró lángmotívumok.

„Ez ironikus” – vetette oda, és kiitta a kupát.

A gyantázás miatt a fa felülete némileg tükröződött, és Levi egy pillanatra meglátta benne saját arcát, amit a fényes felület kissé torznak, elnyúlónak mutatott.

„Mindjárt tűzre vetlek, és aztán éghetsz, tetves jegenyefenyő…” – sziszegte részeg hangján. – „Ne gondold, hogy nem teszem meg, mert megteszem.”

A lap vésései sorra mozogtak a szeme előtt, ahogy az utómunkákat végezte, de ő nem foglalkozott vele. A szél egyre erősebben dühöngött odakint, zörgette az ablakot. Az asztalos egyszerre izzadt és fázott.

Este lett, mire végzett. Hosszan sóhajtozva huppant le ismét a székbe, nekidőlve annak rozoga hátlapjának; közben az elkészült, megmunkált jegenyefenyő gerincdíszt nézte. Látása homályos volt. Ásított, és lehunyta sötét szemét.

Az olajlámpa pislákolt, míg az asztalos elszenderült. Csönd telepedett a műhelyre, egyedül a szél hangja hallatszott.

Később azonban a jegenyefenyő lap mozogni, majd forogni kezdett az állványon. Felülete halványan fénylett a lámpafényben.

Részeges Levi végül felkelt a különös hangra. Hunyorogva figyelte a jelenséget.

„Ha ilyen jó a varázserőd, akkor töltsd meg újra a kupámat!” – szólította fel kábán az asztalos.

Majd mikor kisvártatva felkapta a kupát a földről, megdöbbent. Az ugyanis újra tele volt rummal. Levi beleivott, hogy nem csak a szeme káprázik-e, de az ital tényleg ott volt – valódi volt.

„Az ördögbe is… ha mostantól mindig megtöltöd a kupámat, én leszek a leghűbb hívőd, Luca széke…” – mosolygott Levi, és folytatta az iszogatást.

Reggel a főnöke lépett be a műhelybe a kulcsával. Először a mélyen alvó asztalosra tévedt a szeme, aki a régi szék hátlapjához dőlve szuszogott. Utána az elkészült jegenyefenyő lapra fordította a tekintetét.

– Ez gyönyörű lett… – bökte ki ámuldozva; addigi kemény arcának izmai rögtön kisimultak. – Hiába, egy piás gazfickó, de kiváló asztalos – jegyezte meg az öreg.

Odalépett Levihez, és megérintette annak vállát.

– Spagetti szörny! – riadt fel Levi.

– Én vagyok az, te dilinyós – szólt az öreg rekedt hangján. – Gratulálok, Levi. Kiváló munkát végeztél.

– A fizetésem is kiváló lesz, főnök? – vágta rá azonnal Levi.

– Elégedett leszel – vetette oda az öreg.

Levi boldogan bólintott, miközben homlokát kaparta.
A reggeli fény gyönyörűen megvilágította a kész, csillogó, aprólékosan megmunkált jegenyefenyő gerincdíszt.